Sokaknak a szíve kesereg most midőn,
Hosszú útjára indult a nyár septiben,
Újra itt az ősz, beköszönt a rossz idő,
S füstölgő kémények néznek a semmibe.

Észrevétlen kúszik felénk az elmúlás,
Búsul a sokszínű, csupaszodó erdő,
Göcsörtös fákat kopaszít a lombhullás,
Midőn szél söpör a rongyos, szürke felhőn.

Tovatűnt a vidámság, minden elcsitul,
Sárguló lombok közt levélszőnyeg zörög,
A fák koronája keseregve pirul,
S a mélysárga nap - fáradtvörösen hörög.

A hajnal már ködfüggönyt húz a szemére,
Hegy mögül lesi a haldokló világot,
Puha felhőtakarót von a mellére,
És az út mentén gyűjt hervadó virágot.

Én mégis ekkor élek, ősszel születtem,
S ha összehúzom magamon a kabátot,
Akkor a csípős hideg nem marja testem,
Hiszen az ősz - az egyik legjobb barátom.

2006. október 2.