Megtört hajléktalan alszik a padon,
Látszik rajt’, hogy neki az élet kemény,
Tán puha ágyról álmodik álmatagon,
Vagy, hogy simogatja egy jó meleg tenyér.

Nadrágja lukas, kabátja is kopott,
Körülötte zsong, zúg ezerrel az élet,
Ráncos arcára a nap egy kis fény lopott,
S ő hálás mosollyal néz fel az égre.

Tépi, szaggatja ruháját a zord szél,
Mire búsan másik oldalára fordul,
Jelzi, hogy igazán már semmitől sem fél,

De álmában azért - még reményt koldul.
Álmodj! Álmodd azt, hogy az ember érték,
S hogy a boldog életet – egyformán mérték!

2006. október 26.