Imát mondok hozzád, messze tűnt élet, míg halotti táncom lejtem csendesen, nekem már a vágy fáj, a csók is vétek, szeretlek még - bár elsietsz felettem.
Szemem itatja búját az éveknek, emlékeit issza sebzett ajakkal, őrzi őket, mint megmaradt kincseket, s mint volt ismerőst, nevetve marasztal.
Éveim felett szürkéllik a fátyol - ha újra kezdeném, se élném másképp - bár az ősz deres reggelekkel ápol, de őrzi tűnt dalok némult ütemét.
