Röpke szellő fut a házak elején,
kémény ölén néha fáradtan pihen,
viharfelhők gyűlnek az ég tetején,
fekete szemekkel néznek messzire.

Magányos lét kiált, tengerként lüktet,
morajlását távol repíti a szél,
sír bánatában, hisz oly egyedül lett
és e hazug világban veszettül fél.

Az élet rohanva éveket morzsolt,
soha nem volt képek lassan peregnek,
a villanó remény szíveket horzsol
s a hiteknek új, szebb utat keresnek.

Soha nem volt szerelem búcsúzva int,
soha nem volt fénye álomba ringat,
hozzá szívem dobbanása ritmust üt
s míg álmodom – odakint lassan pirkad.

2006. december 3.