Tél gyötri a kopaszodott öreg fákat,
hosszú álmából támad a viharos szél,
szürke, borús felhő néz reám álmatag,
s valahol fájdalmában kiabál a lét.

Nem dalol idebent nékem a versmadár,
ajkam szorosan zárva és némán mereng,
meghalt hangom erősen szorongat – habár
tollamnak a rímek néha még fénylenek.

Elszökött tőlem az értékes gondolat,
cserbenhagytak a rohanó hétköznapok,
tehetetlenségem gyötörve fojtogat,
nem nyugszik csak akkor, ha verset faragok.

Lám! Mily hamar fogyott tollamból a tinta,
papírom üresen kiabál, némán néz,
kedvem billeg, akár kertben a hinta,
amit néha meglök egy láthatatlan kéz.

A megült közöny bús szívemet mardossa,
hangom nincs, lassan kialszik a fényem,
elfogyott a szó, üresen kong a mondat,
a múzsa sem küldi csókját régen nékem.

Ám néha, ha felvillan egy apró láng,
akkor szalad belém a gyenge szófolyam,
csendet űzve száll, a szó gyorsan pereg már,
s ha a rím rám talál, tollam is szót fogad.

Könnyedén állnak össze ekkor már a sorok,
lángra kap újra a kihunytnak hitt parázs,
hív a papír, ismét gyorsan forog a toll,
száguld a gondolat, akárcsak a varázs.

2006. november 29.