Kőfalak közt


Múlik az idő, egyre gyorsabban halad,
nyomában megsárgult emlék lihegve szalad,
sietnek az évek is a kertek alatt,
ha nem lohol, egyedül marad.
Így rohannak a napok, hónapok, évek,
míg én magányba zárt kőfalak közt élek.
Már nem zajos, nyomasztón csendes az élet,
egyedüllét ül rajtam, s bőrömön éget.
Félek, eztán jön még a sok fájdalom,
szerelem sem zörget már öreg váramon,
nevet, odébb perdít gyengéden vállamon,
mondd, mit tegyek? - ezt a csendet ki nem állhatom.
Zárja be szerelem szívemen a repedést,
hozza magával az önfeledt nevetést,
megszűnik akkor a folytonos kesergés,
nem lesz fájdalom, nem lesz remegés.
Leomlanak akkor a rideg kőfalak,
felém a boldogság tárt karokkal szalad,
kezemet szorosan fogva velem marad,
mosolyogva néz, örül, hogy társa akad.


2006. december 11.

 





Az írás megjelentetője: Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

Az írásmű webcíme:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=Sections&op=viewarticle&artid=5152