Napfény nélkül szürke, sötét az élet,
Némán néz a magányos pillanat,
Már nem virul virág sehol sem néked,
A bánat megrekedt, s végleg itt maradt.

Bénultan ül a kéz, verseket nem ír,
Szökő gondolat valahol messze jár,
Szemed utána fénylő, bús könnyet sír,
Míg a papír, toll érintésére vár.

Zokogva dől falnak a keserűség,
Szorosan áll mellé a gyötrő bánat,
Ajtódon dörömböl az egyedüllét,

Seregével támadja gyenge várad.
Ne hagyd! - hiszen ébred már a kikelet,
Nem hagy magadra, fölötted integet.


2007. február 10.