Hazudtak az ifjúkori édes álmok, Rózsaszínben mutatták, milyen a világ. A valóságban minden szürke, és álnok, Csak ritkán, szebb napokon virul a virág.
Megszelídültek már a forró, vad vágyak, Múlt képei előtt térdepel a jelen, Simogatja még fáradt szívemet lágyan, Míg a rohanó évek után sír szemem.
Fényes álmaimat a magány rágta szét, Mosolytalan arcom némán néz - nem nevet, Belém hasít a sok kínos, csóktalan éj, Zord valóságok közt - az álom elveszett.
