Óh, már mennyi bánatot, bút láttam, szívem a sok súly alatt összetört, tavaszom virágát törte bánat, kit imádtam, nevetett, meggyötört. Vén világnak sötét árnya vár rám, elzárva előlem napot, hegyet, lassan szálló ködben állok árván, őszöm színében ül a végtelen. De a vén szív még utolsót dobban, felsír így tavasszal lágyan, tompán, fáradt szeme már alkonyodóban, de még száll a tűnt örömök ormán.
