Sárga Hold fénye tör odafent utat,
csendes, őszi est komor sötétjében,
magányos, elhagyott lelkekben kutat,
reményt nem táplál nekik… réges-régen.

Bennem a múlt pereg, mint a mázsás kő,
idebent sír a lelkemben hangtalan,
felettem nevet a rohanó idő,
fényénél megcsillan kopottas hajam.

Keser’íz terül csóktalan számra szét,
fáj a szívem, ajkamon a szó kihűl,
nincs, akihez magányomban szólanék,
reám a némaság bánata terül.

Hamis mosoly mögül nézek könnyedén,
ám a semmi küszöbén szívem vacog,
reménytelenség ül minden rejtekén,
nem ragyognak rám…némák a csillagok.

Próbáltam…sikertelen az öncsalás,
utam végleg szürke, kopár síkra ért,
innen nem nehéz, bár fáj a zuhanás,
 fej megadóan biccent…már nem remél.

2007. október 28.