Bíborszín hajnalra ébrednek a dombok,
ősz ül az erdő felett, vetkeznek a fák,
hulló levelek után sírnak a lombok,
szürke ködfelhők mögül tekintget a táj.

Talp alatt avar zizzen, zörgeti a szél,
elmúlás köröz a mezőn és fák felett,
mellette kacagva integet már a tél,
erdő felett gyűlnek sötétlő fellegek.

Varjak érkeznek körözve a táj fölé,
vadcsapáson őzgida riadtan halad,
kisnyúl pihen a rőt bokor csupasz ölén,
sündisznó a fű között sietve szalad.

Zord őszi szélben fának lombja, ha lebben,
ágon ülő madár ijedten felrepül,
mókus lesi félve, „hosszú, méla lesben”,
távolban egy vadkan fejvesztve menekül.

Nyár illatát dajkálja a dombok alja,
de az őszi szél tombolva vihart kavar,
a szíve sajdul annak, ki hangját hallja,
sírva suttog a földön hasaló avar.

Hosszú álmára készülődik az erdő,
kopogtat a tél – már a holnap az övé,
búcsút int odafent a sok fehér felhő,
szürke ködtakarót von az erdő fölé.

2007. október 22.