Hol nemrég virult még a nyár,
már arrafelé is őszül,
ballag kopár erdők fölé,
s int a messzi hegyek mögül.

Halott tájra árnyakat hoz,
fák alatt vacog az avar,
szőnyeg alatt alszik az út,
míg a szél hideget kavar.

A világ most halni készül,
szürke fátylán át… néz feléd -
körözve röpül a halál,
s hangtalan földet ér - melléd.

Menekülnél, de nem lehet,
pucéran állsz, félig holtan,
félve nézel a szél felé,
de az csak fúj… s lábad roggyan.

Meghal a lélekűzte test,
- fújd, csak fújd, novemberi szél! -
emlékét öröktél fedje,
s rejtse hamvait… televény.

2007. november 10.