Fekete gyászba öltözött a reménység,
a fényes, vidám daloknak… immár vége.
Lásd! - fejem felett a múzsa is ellenség,
szürke, bús napjaim, nélküle kell élnem.

Néma a lant kezemben, csillagom halott,
siralmak éjjelén dala nyújtott vigaszt,
rakoncátlan betű a papíron vacog,
ráncok alatt a gondolat némán virraszt.

Szálljon hát végre a szikra, tűnjön a füst,
csillogj újra odafent kedves csillagom,
a melankólia napját messzire űzd,
s lobogjon az éjben mellettem vigaszod!

Szóljon töredéke hangosan a dalnak,
ködök várában égjen, izzon a falon,
lássam, ahogy csókját hintve felém ballag,
míg mosolyát szórja be rám az ablakon!

Hiszem, hogy születik, s megindul az égen,
hogy hervatag sorom virul, életre kel,
mert, ha mégsem ér ide… örökre végem,
hisz e kéznek még sokáig írnia kell.

2007. október 28.