Amikor elragad magával a költészet,
az elveszett betűket agyam rímbe gyúrja,
feléled bennem a szép gondolat is újra;
gyümölcse vers lesz ennek a nehéz szülésnek.

Szavaknak ékes lángja bennem újra ébred,
táplálva tüzem, mi lelkemet űzi, szítja,
s a lelkendező betűimet mohón issza,
miközben éledő soroknak heve éget.

Szalad tollam, akár egy apró, fürge véső,
félretolva, ami haszontalan, nyűtt anyag -
tudva - nekem az élet fényt versbe kötve ad.
Csak írj kezem! Ügyeskedj addig, míg nem késő,

ki ismer, az legyen reám majd méltán büszke,
s mikor testem földbe szendereg fogd karomat -
ha majd vak vágányra zuhan a gondolat -
a költőknek koszorúját fejemre tűzve!

2008. február 09.