Kifelé ballagok az életből csendben, a nap reám bágyadtan, fénytelen ragyog, ajkamon a bánatnóta lassan pereg, akár szürke eső, a csukott ablakon.
Bennem a régi emlékeknek mosolya mély álmok kék tengerén még fel-felremeg, új tavaszt nyög szívemben búsan zokogva, siratva az időt, mi elszállt felettem.
A legszebb kor megszökött, már rég oda van, de én a múlton néha még elmerengek, és rajtakapom sajnálkozó önmagam azon, hogy még mindig fáj, ahogy szeretlek.
