Az ifjúság mellettem gyorsan elszaladt,
szelíd öregség hívott, lassan rámtalált,
el nem dalolt versek fölött mereng a lant,
s már altatót suttog fülemnek a halál.
Öreg szemek futó évek után néznek,
a szív egy régi tánc ütemére dobban,
újra álmodik a könny - az árva lélek -
és szerelmes táncot lejt néha - titokban.
E tánctól a lélek még most is oly részeg,
hiába halkult el azóta a nóta,
összerezzen, sápad, ha eljön ez éjjel,
mikor haláltáncot jár falon az óra.
Hiába hull zokogó álma keserűn,
érzi, ősz van neki - a bánatnak ősze -
dala halkabban szól a régi hegedűn
hervadtabb a sóhaj, mi elszáll belőle.
Nagyot sóhajtok, mint virág, ha szirma hull,
de a régi álmok ködén vígan megyek,
szívem sír, ám a vérem újra lángra gyúl,
ha múltam e hídjára visszarévedek.

2008. március 16.