Sokszor érzem úgy, hogy megfojt a magány -
ilyenkor a múltból szövöm álmaim -
félek, hogy nem lesz többé se tél, se nyár,
nem nyílik virág tavaszom ágain.
Bánat bujkál bennem és emlékezem...
s míg tűnt álmok fénye szívemhez közel,
képe a múltamnak némán megjelen,
óvó karja féltőn, újra átölel.
De feledném, hogy ősz lett már énnekem! -
hogy bimbóját sem nyitja rám a remény,
nem hív, búcsúzik tőlem a szerelem,
szeretném hinni, hogy nem hervad szegény.
De feledném, hogy múlik a pillanat! -
s azt, mily hamar vénül az élet bennem,
örömest hívnám az ifjúságomat,
ám tavasza őszbe hullt... nincs mit tennem.
A lét kemény, jövővel küzd a jelen,
kétségek közt szenved a lélek, a szív,
s bár néha feléled a szerelem,
száll, repdes felém és ismét égni hív;
de az időm fut, virágát letépi -
és míg a kósza álom, utat talál -
szenvedésem látva, enged remélni,
ám börtönéből les rám már: a halál.



2008. május 24.