Embertelen a század, miben élek, veszett kincs benne a hit és a remény, az igaz tipródik, míg nő a féreg, kényszer alázatban hal el a vélemény.
Ki csodára vár, az mind-mind ostoba, a lázadás ma már fabatkát sem ér, gyomok közt a jó szándék is mostoha, álmok fakult vászna, mi néha megkísért.
De szívem csitult, semmiért nem lázad, hisz rég túl van az útnak fényes felén, embertelen, könyörtelen a század, melyben megkopott és kiégett lettem én.
