Mikor fák felett az ősz barangol
és az esték a neved suttogják...
álmodom éjsötét hajadról,
s magamon érzem bőröd illatát.
Reméltem, hogy nem álmodom rólad soha,
de lényed átsüt a halálon
és látom, amint ajkad fölém hajolva
csókol didergő, csalárd éjszakákon;
és én iszlak... iszlak..., akár napfényt a tenger.
Nélküled fázom, hisz minden pőre és holt,
megfagytál te is - hiába melengettelek -
miért is nem lehet veled szállanom,
miért kötöd gúzsba remegő kezem,
miért gyötörsz még mindig engem? -
oh, mondd! - szerelem.

2008. augusztus 15.