Nem olyan rég, még volt egy ritka kincsem;
- ihlet volt ennek a kincsnek a neve -
benne a verseim tolongtak rímben,
s én boldog örömmel szárnyaltam vele.

Jött egy szellő, s az ihlettel elszaladt;
- nem haltam meg, de azóta sem élek -
hiába keresem, nem lelem magam,
vele rohant a dalos, boldog ének.

Azóta bánattá nőtt fel a nóta,
könnyét hullajtja mélyen a szívemben,
kezem béna, nem ír hónapok óta,
ajkam hallgatag, nem beszél rímekben.

Megállj szellő! - te könyörtelen rabló -
ihletem hozd vissza! - vénül az időm -
bevallom, nélküle senki nem vagyok,
szeretem, hisz édes-bús gyermekem ő!

2008. október 11.