Magány



Régi ismerős kopogtat
talpára a végtelen űr tapad
az esti csendben
rám mosolyg
s nevetve kérdi
mért vagy magad?


Fájdalmas a felismerés
őrlöm
a kimondatlan szavakat
Elnyeli suttogásomat
a múlt,
s a mélybe hulló zuhatag


Lidérces
álmom körbeleng
pokoli táncra magával ragad
felajzott testem összerogy
gigászi súlytól,
a kínok alatt.


A lélek-vár romokban
a falát téglánként
rakosgatom
szertehullt remények,
vágyak
magányom birtokán
uralkodom



1986.12.28.