Kopár sziklák közt,
hol fű sem terem
Ott kezdtem,
bús, szomorú életem…
Az örökké zord
hegyszirtek fölött
Lelkem,
a magány fészkébe költözött
Szakadék szélén
- a lét ingatag
Űzöttként éltem,
mint felhajtott vad
Süvítő szélben,
földig hajoltam
Fejem leszegtem némán,
ha szóltam…
S amit a kétség
már-már elhitet
Nincs megbocsátás
- szörnyű ítélet!
Fészkemből elrepült
a vak remény
A magányom szinte
már szenvedély
/1986.02.16./2004.11.02/