Találkozások

Januári szürkületben indultam haza a munkahelyemről. Közel lakom, épp tízpercnyire. Ilyenkor jóleső érzéssel tölt el, ha találkozom egy - két ismerőssel.

Gyakran, csak kutyafuttából megkérdezzük egymástól, mi van veled? Hogy vagy?

Igazából választ sem várunk, csak rohanunk, sietünk valahová. Azután, ha valaki tényleg válaszol is a kérdésünkre, talán meg is lepődünk. Akár egy élet történetét is megtudhatjuk néhány percbe sűrítve.

Ezekről, a találkozásokról szeretnék néhányat felvillantani. Talán érdemes azon is elgondolkodni, mi mindenre kellene figyelnünk, odafigyelnünk… egymásra.



Régi az ismeretségünk Ágival. Még gyerekkoromban figyeltem fel rá. Csinos, határozott lány volt. Nálam néhány évvel idősebb. Felnéztem rá.

Később, amikor ő már befejezte a tanulást, újra láttam. Testnevelő tanárként kezdett a közeli iskolában. Férje naponta érte ment. Szép pár voltak.

Gyerekei születtek, egy ideig ismét nem találkoztunk. Néhány év múlva, amikor újra dolgozott, a sportiskolásokkal érmeket nyert, megyei, majd országos versenyeken.

Néhányszor, már, mint kolléga beszélgettünk, munkáról, sportról, általános dolgokról.

Pörgött tovább az élet. Egy tanítványa iskolánkba jött tanítani, testnevelőként. Tőle hallottam, hogy mi történt a fiával…

Ma, ahogy ismét sietősen igyekeztem haza, megláttam, ahogy a sportpályán keresztülvág, lassú léptekkel, de még is nemes tartással haladt. Megvártam.

- Szia.

- Szia. Rég láttalak. Mi van veled?

- Most megyek az unokámhoz Budapestre. A lányom négy hónapja szült. Mindenem ez a kis csöppség.

Jó volt hallgatni.

- Hogy hívják a kicsit.

- Salamonnak. Nagyon aranyos.

Közben, amíg beszélgettünk, méregettem a ruházatát. Hm. Ennyi fekete. Biztosan a divat miatt. Csak a sálában voltak fehér foltok. Mintha a tekintetemből olvasott volna, már mondta a fel sem tett kérdésemre a választ.

- Anyukám a múlt héten halt meg. Nagyon szenvedett. Csütörtökön lesz a temetése. Addig megyek a lányomnak segíteni. Nagyon nehezen tudta feldolgozni a bátyja halálát.

Tavaly öngyilkos lett a fiam, Tamás. Pedig az orvosin jól tanult hatod évesként, már helye volt a klinikán dr.… mellett. Szerették. Csak hát olyan érzékeny volt, nehezen viselte ezeket, a visszásságokat. Többször mondta, hogy nem tudja már elviselni ezt a szörnyű világot. Helyes fiú volt, 185 cm magas. A lányok imádták. Úgy kellett mellőle elhessegetni őket. Sportolt. Kosarazott, teniszezett, síelt. Mindenben kiválóan teljesített.

Egy barátja felhívta. Megbeszélték, hogy találkoznak. Kimentek a hobbira. Tovább elemezték a világ dolgait. Nem jó ez így. A depressziós hangulat elragadta. Napok óta alig aludt. Majd ötven órája talpon, az idegei nem bírták. Valami tudathasadásos állapotba kerülhetett. Már nem jött haza. A beszélgetés után egyedül maradt. Mindenből elege lett. Felakasztotta magát…

Teljesen összeroppantam.

- A férjed?

- Elváltunk.

Nem tért ki rá.

- Akkoriban nem érdekelt semmi. Egy évig pszichiáterhez jártam. Ő tett rendbe. Most is, ha valami bajom van, beszaladok hozzá egy kis beszélgetésre. Utána jobban érzem magam. Egyik alaklommal elhívtak a lányomék síelni. Elmentem velük, de nem akartam kiengedni sehogy. Akkor vettem észre, hogy a lányom miattam, aggódik. Véletlenül hallottam meg, hogy a párjának sírva mondja. Nem bírom már tovább, ahogy anyu szenved.

Ez így nem mehet tovább. Miattam, a lányom is elveszítsem. Erőt vettem magamon, felvettem a síléceimet és lesiklottam velük.

- Az élet megy tovább. A fiamat már soha nem hozhatom vissza. A lányom itt van nekem. Az unokám pedig imádom. Szoktuk is mondani: Tamás küldte maga helyett…

-Na elmondtam az életem. – Veled mi van?

Néhány szót még váltottunk, azután indultam haza. A férjem már nagyon várt.