A csend a múlté.
- Az a Pécskő, az ott Tarján, az ott Salgó, az meg a Szilváskő. Arra van Cered, amarra már a határ. Ott a Diós, a Dinnyeföld, a Feszi-gyár, az Acélgyár, az Erőmű. Az a Templomunk, jé az Óvodánk. Ahogy messzebbre téved a szemem, még nagyobb hegyeket látok.
- Látod milyen nagy a Karancs? Az meg a Mátra, az még magasabb: az a Tátra – az azonban már olyan, mintha Erzsi játéki fátyla lenne előtte.
- Milyen gyönyörű itt a kukorica és a krumpli – tér gyakorlatiasabb területre az ijedtségtől, vagy a sietségtől gyöngyöző homlokát törölgető édesanyám. Megéheztem. Zsíros kenyér, paprika, de akkorra! Egy hét is beletelne, mire a végére járnék. Persze nem mind nekem. Csak egy törés, és már kész is a méretszabott adag. Itt vagyunk! Ez a Medves-laposa. „Az Úr a szegényeknek teremtette” – mondogatták szüleim, mikor valami létfontosságú dologról szóba került. Itt gyűjtögették a siferből (a bánya meddőhányója) a szenet télire, a cefrének a vadkörtét, lekvárnak a csipkét, szörpnek a szedret, a savanyú káposztába a vadókát (vadalma, a káposztasavanyításhoz használták). No és persze a disznónak a makkot. Itt vagyunk! Nem tudom: miért lapos? Akkor látnom kéne, ahova a csapat vezére mutat. Ágaskodom. Még mindig nem. Úgy domború ez, ahogy van. Magamtól rájövök, hogy fentről – édesapám nyakából – biztos én is láthatom hová tartunk. Hú! Milyen jó itt fent. Átlátok a kukoricás fölött. Bár még innét is csak a fák teteje tűnik elő, de a lábam egész jól megpihen. A többiek örülhetnek neki, nincs aki, felverje a kocsiút porát.

A keresztfához érünk. Miközben leutánzom, hogyan kell magamra keresztet vetni, a rövid „Mi atyánk…” csendje után azon gondolkodom: miért is keresztfa ez, hiszen téglából az alja, a többi meg vas? Nem értem, de mivel most kérdezni nem lehet – bekerül a később megoldandó ügyek tárába.

Több földút vezet át a Laposon. Mi a túl oldalra készülünk. Már teljesen elálmosodtam a délelőtti napsütésben. – Milyen jó ez a vénasszonyok nyara – válaszolja édesanyám a fel sem tett kérdésre. Még vagy két-háromszor el tudunk jönni a siferbe, és meg lesz télre a tűzrevaló – mondja az ingyen taxim, de közben már szinte szállok is le.

Megérkeztünk. Szerszámok elő... Lendítés, fáramászás... Már dől is le a megszámlálhatatlan – mellesleg ehetetlen – barnás, kicsit árnyalt makk. Sűrűbben esik, mint tavaly télen az óriási pelyhekben szakadó hó. Pedig az sem volt semmi, mire apuval – ketten – utat lapátoltunk benne, úgy nézett ki, mintha betemettük volna a kerítést. Itt nem lehet lapátolni. A fűzfavessző kosárba szedjük, aztán a zsákba. Mindenkinek méretes kosara van. Az enyém a legkisebb, alig nagyobb, mint egy fűzős foci fele. Egyébként ez egy akkora fa, hogy nem nagyon kell tovább menni, mert az egész környékén a gyepet sem látni, úgy belepi. Úgy a második kosárka után kezdem úgy vélni: mégiscsak nagy ez a kosár. Nagyon nehezen akar megtelni. Mikor a többieket más irányban látom ténykedni – áthidaló megoldásként – a zsákból próbálok egy kicsit visszaönteni... Vesztemre. Felborul. Csattan a füles. Nem sajnáltatom magam. Megérdemeltem. Ezután a legfontosabb munkát kapom: színre és méretre kell válogatnom a leterített pokrócon egy kosárral. Először kettő, majd három, a végén pedig már öt különféle csoportot alakítok. Elég felelősségteljes a dolog így néha sok gondot okoz egy-egy különleges darab besorolása. Néhányat el kell dobnom, annyira pici. Némelyiknek még sapkája van, amit csak nehezen sikerül levennem. Nagyon fárasztó és megerőltető munka... Hogy is volt azzal a bikával?... Miért is keresztfa a keresztfa?... Miért a homlokomon kell kezdeni, a keresztet vetni magamra?... Miért van ilyen pocsék íze a makknak?...

Korog a gyomrom. És egyébként: mi ez az erős, savanykás illat?... Mintha most kevernék bele a habarást a tejfölös bablevesbe. Résnyire nyitom a szemem... Nem tévedtem... Mindenki eszik... Tejfölös bableves... Édesanyám, még tegnap este megfőzte... Úgy pattan tágra a szemem a kis délutáni szunyálás után, mintha vezényelne a kezemnek, lábamnak és a számnak:
- Hű, de megéheztem! – Előkerül az adagom. Máris kopog a lemeztányér alján a kanalam. Finom, még langyosan tartotta az őszi nap ereje. Ahogy telik a gyomor, úgy egyre jobban van időm körbenézni. Négy teli zsák, aztán egy negyed és még egy, ami talán még annak is a fele lehet. Gyors mosogatás, aztán az óriás kandliba (egy fedeles, fogantyús, kis tejhordóedény) kerülhet a rikító vörös csipke. Ez a szombati kandli. Nagyon nagy. Tavaly én még nem is mehettem vele tejért, mert az alja leért a földre. Most már odafelé vihetem, csak visszafelé félti a nővérem a tejet. Nehéz is, mert hazafelé meg szoktuk dézsmálni, hogy könnyebb legyen. Meg is buktunk vele rendesen a múltkor: a tejföl a pislénken (a felsőajak középső részének helyi elnevezése) maradt, de a lágyszívűtől ki sem kaptunk csak megtörölte a szánkat.

Mindenki veszi a saját cuccát. Apu – úgy emberesen – összeköti a két legnagyobb zsákot vastag, lapos, piros szélű kötéllel. Anyu a batyuba teszi a két kisebbet, és az egyéb maradékot. Erzsinek elkészíti a kis batyut. Én pedig – úgy legényesen – a vállamra veszem az enyémet. Könnyűnek találom. Reklamálok... Így a másik kezembe kapok egy szatyrot. Nocsak! Félig van csiperkegombával. Erre is volt idő, míg aludtam. Indulunk. Nincs bika... Persze babos kendő sincs... Pihenő egyre több, ahogy nő a piros-tetős ház. A Ravaszlyukban már nem nagyon van mit hoznom: sikerült minden fölös terhet elpasszolnom.

Ahogy a kertünk végébe érünk, az állatok megérzik. Óriási kánonnal fogadják a már-már elveszettnek vélt csapatot. Mindegyik első szeretne lenni... Négyen vagyunk... Megoldjuk.
A vacsora nem mindennapi. Főtt harminckettes kolbász mustárral. Elég sürgős a mosakodás, hogy még elalvás előtt ágyat érjek.

/A Bika című novella folytatása ez a mű. Illusztráció Beda Melinda:
http://www.fullextra.com/users/Lacoba/zagyvail%E1tk%E9p.jpg /