A kolbász-ízű kenyér
(Földi László novellája)
Vitéz mamám tegnap templomban volt. Tegnap szentelték a kenyeret. Mi nem voltunk templomban. Mostanában keveset járunk isten házába, amióta “szóltak” apunak a gyárban. A hittan is megszűnt, mert Karcsi apjának is “szóltak”. Mit “szólhattak”? Nem tudom, de biztos “szóltak”, mert most már senki sem jár az osztályunkból. Mit “szólhattak”? Nem értem. Mindenesetre így most nem hallgathatunk meséket Jézus életéről. Hacsak azt nem “szólhatták”, hogy a múltkor rosszalkodtunk. Azt is “szólhatták” még, hogy nem mindenki tudta az imádságot rendesen, ezért többször el kellett mondanunk. Még az is lehet, hogy azért, mert az egyik, kisebb gyerek “galambozott” az órán. A nagy csendben hatalmasat szólt. Csak a kuncogás nyomhatta volna el, de az már utána volt, így még a visszhangja is keringett. Otthon vagy az iskolában már kikapás járt volna ekkora bűnért. A pap bácsi azonban nem szid, nem büntet. Sőt! Minden csíntevés után egy újabb mesét mond, hogy mit-miért nem szabad. Lehet, hogy meg kellett volna bennünket szidnia? Talán ezért “szólhattak”?
Mi nem voltunk a Kenyérszentelő misén, de mamám hozott belőle nekünk is egy kis darabkát. Szép nagy, kerek kenyér lehetett. Állítólag a Felvégben sütötte valaki. Semmi különös nem volt rajta csak éppen kicsi volt – és mondjuk – egy zsíros vagy lekváros kenyérnek kevés. Rá is kérdeztem mamámnál:
- Mama! Mama miért csak ilyen kis darabkát adnak a szentelt kenyérből? Hiszen még a zsírt sem lehet rajta szétkenni.
- Eriggy Te gyerek! A szentelt kenyerbő’ nem joóllakni kell, hanem Jeézus oáldósót magunkho’ vennyi.
- Azt hogyan kell mama?
- Hoát! Oúgy hogy a pap bócsi meszentelyi az oúj kenyeret a templomban, mi pegyig oáhítattal elfogaggyuk azt. Oúgy biz’a! Ha rendesen imódkozo’, eés elfogadod amit az oúr mond neked, akko’ ennek a kis kenyerkeének akór meé’ kóbász-íze is lehet.
- Kolbászt is adnak hozzá?
- Oá, dehogy! Csak ha szeépen idegyössz most melleém, rótekerem a te kezedre is az olvasót, osztan együtt elmongyuk a “Mi atyónk”-ot, eés azt oúgy igazón bentrű’ mondod, akko’ neked is lehet kóbász ízű a kenyered. – Kezébe vette az enyémet, körbetekerte az olvasót. Nem szerettem máskor a kezét, mert olyan karcolós volt, de ilyenkor nem. Együtt imádkoztunk, miközben néhány morzsát tettünk, az amúgy is kicsike kenyérből, a szánkba.
- Joó van! Ügyes vagy, mó’ szeépen tudod!
- Mama! Mama! Az nagy baj, hogy nem volt kolbász-ízű a kenyér?
- Nem annyira, mer’ meég kicsi vagy, de maj’, ha meég jobban megyen… Me’lódd olyan lesz annak az íze!
- Jövőre én is meg akarom nézni, hogyan szentelik a kenyeret! Mama! Jövőre én is mehetek?
- Maj’ melóttyuk!
Eltelt egy év. Hétágra süt a nap így augusztus közepén. Holnap megyünk a templomba. Én is mehetek, hiszen mama megígérte. Biztos, ami biztos, tegnap azért rákérdeztem a dologra. Teljesen felragyogott az arca, és még a fényes foga is kicsillant a mosolya mögül!
- Biz’a, hogy gyöhetsz! Aztón van-e szeép ruhód?
- Van hát! Anyuval már elő is készítettük. Teljesen glancosra vasalta. Az inget is. Megmutassam?
- Nem kell aztat! Maj’ megneézem hoónap.
Nehezen telt el ez a nap. Mehetünk templomba. Talán egy év alatt, ha kétszer voltunk. Ünnepkor. A temetőbe azért többet járunk, olyankor szoktunk bemenni anyuval. Imádkozni. Ezen gondolkodom az esti mérleg készítésénél, éppen az elalvás előtt… Holnap megnézem, hogyan szentelik a kenyeret… Aztán azt is, mitől lesz kolbász-íze?… Lehet, hogy belemártják azt a vizet a kolbászba?… Az is lehet, hogy belesütik a kenyérbe… Nem tudom… Majd kiderül…
Sebesen kész vagyok, mint mindig amikor valahová én is mehetek. A tükör el is szégyelli magát az öltözékem egybevetésekor. Mama még nem készült el. Anyu, meg Erzsi is felvette a szépruháját. Ők már elindultak. Én még várom mamát. Együtt indulunk. Biztonság kedvéért azért még rákérdezek erre a kolbászbamártásra és belesütésre, de csak kinevet. Ettől teljesen tanácstalan vagyok. Útközben lehagytuk anyuékat, pedig mindenkivel megállunk egy-két szóra.
