Szegény emberek lakják Zagyvát. Nincs olyan ember, akinek lenne saját autója. Másfelé van. Ezt az újságból tudom. Azt írták, hogy egy pesti színésznek két autója is van. Hm. Gazdagabb, mint az én falum, együtt. No, azért nem annyira, mert van ám itt is autó. Egy a Fesziben, egy pedig az Erőműben. Ezek nem fakaruszok, meg nem is teherkocsik. Kisebbek. Nagyon különleges szerkezetek. Négy kerekük van, amin körben gumi van, nem vas, mint a kocsikeréken vagy a vonat kerekén. Aztán valami hasonló kerék mozgatásával működik, mint a kukoricadaráló. Amikor elindítják egészen különös illatot áraszt. Mi gyerekek előszeretettel vártuk ezt a pillanatot.

A fakarusz, meg a teherkocsi az teljesen más. Azok valamire jók. Embereket visznek Tarjánba, meg mondjuk rengeteg követ. Ezeknek nem szabad megbabrálni a keréken lévő pumpáló csecset, mert kijön belőle a levegő. Nagy harag és káromkodás-szag van ilyenkor a levegőben, rosszabb esetben még nagy vasdarabok, szerszámok is repkednek a gyanútlan gyerkőc felé. Ezt onnét tudom, hogy amikor – itt állt előttünk a focipályán – leengedte a kerekét az az alvégi gyerek… Hű! Hatalmas patália keveredett. Ebből aztán véglegesen kiderült, hogy nekem ezt nem szabad csinálnom. Illetve, ha egyszer mégis ki kell majd próbálnom, akkor nem a napközbeni ittpihenéskor, hanem az esti alatt kell csinálni, mert akkor nincs ott a bácsi, aki nagyon dühös ilyenkor. Még úgy sem szabad ezt csinálni, hogy a szilveszteri trombita síprészét gumicsővel rátolni a csecsre, mert még a falu végén is nagy riadalmat keltett, amikor a Kópiék kipróbálták. Mellesleg, az iskolában még beírást is kaptak, a dühös bácsi két fülese mellé.

Ezek a gondolatok szaladgálnak a fejemben ma, miután elláttam az állatokat, kicsúszkáltam magam az iskolakerti hosszúsinkón, megvolt az ebéd is. Lecke nincs, mert szénszünet van. Ugyanis az történt, hogy alig kezdtünk a téli szünet után iskolába járni, máris elfogyott a szén, és hidegben nem lehet tanulni. Hazaküldtek bennünket. Addig, amíg nem hoznak szenet. Ezt nem igazán értem. Itt szakad ránk a sok bánya, az iskolában meg nincs szén. Hogy van ez? Érthetetlen. Azt mondja apu, hogy azt a szenet nem lehet csak úgy idehozni. Ki kell íratni… Oda kell menni érte kocsival, vagy teherautóval… Fel kell rakni… Itt meg le… Még mindig nem megy a fejembe: miért tart már lassan két hete? No, nem annyira rossz ez, de azért már mehetnénk. Egyedül vagyok itthon. Kiolvastam az újságot. Nem mindet. Csak azokat az írásokat szoktam, ami jó embergyereknek is, mert ezt a TÉ-ESZ-CSÉ-s meg hasonló dolgokat nem szeretem. Apu dologban van, Anyu meg Erzsi pedig Angyal mamámékhoz ment, már kora reggel. Már napok óta varrnak valami kis fehér terítőszerűt. Közben pedig semeggyeznek, pusmorognak (nem egyeznek, vitatkoznak, suttognak) folyamatosan. Mikor valaki megérkezik, nem engedik be azonnal, hanem gyorsan eldugják a terítőt. Csak ezután jöhet be a vendég. Ez a fehér terítő egy különleges dolog lehet, mert máskor még sosem tapasztaltam ilyesmit. Nem értem ezt az egészet. Kérdezni?

- Ááá!

- Csitt! Titok!

- Nem mondhatod el, senkinek!

A francba, no! Ugyan mi a fittyfenét mondhatnák el. Azt sem tudom mi ez. Az biztos, hogy gyönyörű, még úgy is, hogy a fehér terítőre fehérrel hímeznek. Néhol még ki is vágják a minta közepét kisollóval. Igen! Hacsak azt nem mondhatnám el, milyen gyönyörű, és napról-napra szebb. Valószínű, kapcsolatban lehet a dolog Mariska keresztanyámmal, meg Dodival, aki még pólyás. Játszani még nem lehet vele, mert bőg. Leginkább eszik, iszik, alszik, meg bőg. Erre a kapcsolatra abból jöttem rá, hogy mikor megjöttek tegnapelőtt, a terítőt nagyon eldugták. Elő sem vették, amíg haza nem mentek.

Az is kiderült, hogy a pap bácsi előtt nem kell titkolni, mert a házszentelőkor vele is egyfolytában pusmorgott Mari mamám. Gyönyörű naptárt kaptunk tőle, meg olvasni való kalendáriumot is. Nagyon szép mesék vannak benne.

A lényeg az, hogy hatalmas a bizonytalanság ebben a terítő ügyben. Így ma nem is volt kedvem Angyal mamámékhoz menni. Inkább vállaltam az itthoni teendőket. Mostanra viszont már unatkozom. Nincs játszótárs. Egyedül meg eddig tartott a teszek-veszek. Dobok néhány klatyikot a tűzre, beöltözök a hideg ellen a szebbik téli ruhámba, és mégis elindulok a felvégbe.

Nagyon meglepődök, ahogy belépek az ajtón. Ott van Mariska keresztanyám, sőt Dodi is ott szunyókál a priccsen. A terítő pedig az asztalon van. Eddig dugdosták, most meg kitették. Érthetetlen. Letelepedek a priccs melletti székre. Mindenki a terítőt nézegeti, miközben beszélgetnek.

- Reggel a mise utánra beszéltem meg az atyával.

- Jó! Akkor majd úgy jövünk.

- Ne beszélj róla senkinek! Andris sem tudhatja meg.

- Azt mondta, kinyírják a gyárban, ha megkereszteljük a gyereket. A párt nem szereti a Keresztelőt.

- No, majd vigyázni kell! Volt ez már máshol is. A Béla se tudja, mégis elvannak.

- Nagyon szép lett a lepedő Klári – mondja keresztanyám még csillogóbbá téve édesanyám arcát. Ebből jövök rá, hogy ez nem is terítő, hanem lepedő, de hát miért ilyen kicsi? Ja! Hát Dodié lesz! Most aztán a felismerés még bizonytalanabbá tesz, hiszen az én unokaöcsém aztán pillanatok alatt hótt büdösre tud tojni mindent, amit a közelébe tesznek. Minek dolgoztak akkor ezzel annyit? Aztán mi lehet ez a mise után, meg hasonlók. Hű! Hát ezt a gyereket aztán keresztelni viszik, jut el a tudatomig. Mama szerint engem is vittek. Érdekes sok mindenre emlékszem, de erre nem. Kicsit sem. Nagyon kicsit sem.

Arra viszont biztos sokáig emlékezni fogok, hogy Dodit aztán még egyszer megkeresztelték, mert Andris keresztapám azzal állított haza – úgy egy év múlva – hogy:

- Mariska! Úgy készülj, hogy vasárnap megyünk Szentkútra! Mégse maradhat ez a gyerek úgy! ’La. Mások odavitték, oszt senki se tudta meg. Szólj anyádnak, meg Klárinak! – És már indult is az állatokat ellátni. Jobb’ is tette, mert így nem láthatta keresztanyám vérvörös arcát. Lett aztán ebből is nagy pusmorgás, de vasárnapra aztán előkerült a széplepedő. Belebugyolálták Dodit, és elindultak a Keresztelőre. Másodszor is szolgálatba került a cifra lepedö. Még az volt a szerencséje ennek a gyereknek, hogy most hétágra sütött a Nap. De, hát! Ahogy beletették, megint rákezdett a síró cifra lepedő.

Szerintem sosem derült ki a turpisság, hacsak most nem, hogy én leírtam.