Még nyáron elkezdtem begyűjteni a kellékeket. Könnyű dolgom volt, mert sikerült két alkalommal is elrendeznem, hogy nyulat kaptunk ajándékba. Teri néni és Julis néni nem is sejtette miért is volt az a nagy segítő igyekezet. Naná, hogy nyulat kértem ajándékba. Természetesen én már boltba menés és a dinnyerakás előtt titkon abban reménykedtem, hogy jön a nyuszi. Már-már kezdték azt hinni, hogy megváltozott ez a gyerek, pedig továbbra is a legutálatosabb gondolataim jöttek elő a nyúlhús láttán. Egy-egy szőrszál meglelésénél a hányás is keringetett. Végül minden erőmet összeszedtem, hogy legyűrjem a levest, és néhány falatot a nokedlis nyúlpörköltből, nehogy megbukjak.

A lényeg: jött a nyuszi, és persze a bőre is. Anyu felelőtlenül vissza akarta ígérni a bőrét, de én mondtam, hogy majd én kiszárítom. Nem volt kis feladat. Egyrészt változatlanul nem lelkendezett a belsőm a nyers bőr kifordításakor, de a nagy cél mégis elviselhetővé tette még a nem gyerekorrnak való bűzt is. Aztán másrészt a saját maszka elkészítése érdekében össze kell szorítania a fogát az embergyereknek, és kitömni a kifordított bőrt, kiakasztani a szerszámos szarufájára, ahol sütheti – az idén amúgy sem takarékos – Napocska. Jól meg kellett választani a helyet, mert a macskák nagyon keringették, azután az sem jó, ha nagyon égeti napsugár. A szomszédban már többször sikerült ellopniuk a cicáknak, de mindannyiszor kiderült, hogy csak a szemük kívánja, mert megenni még ők sem bírták a rengeteg szőrtől.

Szóval szárad a maszkának valóm. Úgy kétnaponta cserélek benne szalmát. Titokban. A felnőttek ugyanis nem szoktak benne szalmát cserélni. Nekik úgy is jó. Én nem így gondoltam. Jobb az, ha a büdös szalmát a trágyadombra dobjuk, és a friss szalma illatát veszi át a bőr, amit majd magára vesz a falu legifjabb maszkája. Keresztapámtól még azt is eltanultam, hogy egy heti szárítás után be kell kenni a bőrös oldalát faggyúval. Így nem fog kitöredezni. Sokkal hajlékonyabb lesz. No ez sem éppen embergyerek orrának való illat. Illat! Egy frászt! Bűz! A cél persze mindennél erősebb. A két nyuszibőr azonban kevés egy igazi, ijesztőző maszkának. Még akkor is, ha kisebb mint egy átlag maszka. Erre Angyal mamám egyik kecskebőrét néztem ki. Három van neki. Az egyiket lábtörlőnek, kettőt pedig szőnyeg helyett használja. A tarka felelne meg legjobban erre a célra. Megterveztem rendesen a dolgot. Kétféleképpen. Az egyik az lett volna, hogy valami jótcsinálással kiérdemelve elkérem. Ez azonban nem jött be, mert a dinnyehéjaprításkor az éles kést használtam. Én jót akartam. Azt ugyanis, hogy a csirkéknek könnyebb legyen az apróra vágott dinnyehéjat felcsipkedni. Félresikeredett. Ez a fránya dinnye nagyon vizes volt, és a kés – az éles kés – lenyisszantotta a bal kezem kisujjának tetejét. Piszkosul vérzett. Ennek megfelelően vonyítottam is. Nem voltam agyondicsérve a dolog miatt, hiszen még Vidéki doktorhoz is el kellett vinni. Belemártotta valami nagyon ordítós valamibe, visszahelyezte a lepickélő kis darabot, ami teljesen nevetségesen úgy nézett ki mint egy kis sapka. Aztán jól bekötözte.

Hm! A fene egye meg! Ezzel a hatalmas rikítóan fehér kötéssel zárult a jótcsinálásom. Nem elég, hogy sajog, még a másik kecskebőr kérési tervemet is el kell halasztanom. Ugyanis ekkora kötéssel nem lehet a kecskebőrre „véletlenül” ráömlött ételt kimosni, így a kimosás utáni szárítás végeztével sem lehet elkunyerálni a bőrt. Akkor most már az volt a következő, hogy mikor is gyógyul meg az ujjam. Jó lenne, ha egy időre giliszta lehetne a sutábbik kisujjam. Ugyanis a giliszta olyan különös szerzet, hogyha kettévágod. Kettő lesz belőle, s az egyik balra, a másik pedig jobbra megy. Sőt! Ötfelé vágva öt giliszta lesz, csak éppen kisebbek. Másnapra meg már össze is forrasztották a vágás helyét. Ezt onnét tudom, hogy a napokbani ezirányú kísérletezésem során nem hagytam a föld alá lógni őket, hanem egy dobozkába tettem egy kis homokot, abba pedig a bicskával osztott gilisztáimat. Nem kell megijedni, mert – apu szerint – nem is fáj nekik egy ilyen vágás. A Nap az jobban fáj nekik. Kiszáradnak, és már annyi is. Ezért tettem a pincesarokba a dobozt. Az esti ellenőrzéskor még csak egy homokos saracska volt a vágás helyén, de másnapra teljesen összehúzódott nekik.

A jótcsinálás közbeni balfácánkodás eredménye azonban nehezen gyógyul. Lassan már iskolába megyünk, és még mindig újra és újra kell kötni. Hogy lesz ebből a következő ételborulásos jótcsinálás? Nem tudom? Hát hogyne! Az egyujjrakesztyű! Ekkora oktondit, mint én vagyok? Hogy ez miért nem jutott előbb eszembe?! Apu már másnap ment dolgozni a szögegyegentésiakcióközbeniujjraütésvérhólyagja után. Anyu varrt neki – egy erősebb vászondarabból – egyujjrakesztyűt, kis kötővel, amit a csuklóján megkötött! Húú! Ez az! Rohanok a maradékrongyokhoz, anyagért. Ez jó lesz. Jó a frászt! A rikicsisárga a zsebpiszoktól is pillanatok alatt koszoság-mintás lesz. No! Igen! Ez az! Apu elnyűtt munkásruhájának zsebe. Rohanás anyuhoz.

Mire leküldöm a bablevest, már kész is a remekmű! Teljes bensőm örvendezik.

- Anyu! Kell-e helyettesíteni a boltban?

- Nem! Pegyig jó gyönne egy kis peéz! Maj' Megin' Karócsonyko'! Biztos.

- A csemete?

- Assincsen! Nagyon süt, azé' kűttek haza, 'la. Csak nem gyönni akarnó, gyerek?

- Á! Dehogy! Csak olyan jó volt Angyal mamáéknál játszani! Még Manci kecskével is kimehettem a Diósra! Ott vannak azok a jó fütyülőnek való bokrok.

- Ha csak ez a baj. Eriggy no! Úgyis fel kell vinnyi nekik a babbó'. - Előkeríti a kis kandlit. Beleküldi a babot. Átváltjuk a foltos gatyát, inget utcásra.... Mehetek!

Sietek! Egész úton a következő jótcsináláson pörög az agyamban. Ki-kihagyok néhány köszönést, amit majd biztos szóvátesznek anyunál, de most a maszkának való kecskebőr a legeslegfontosabb. Most jött el az alkalom. Bemegyek. Megbotlok... Misem könnyebb... Ráborul egy kicsi a tarka kecskebőrre... Kimosom... Elkérem... Nagyon jól ki van ez tervelve... Aztán jótcsinálás-e ez? Jut eszembe a Hittanóra. Akkor ugyanis azt mesélte a pap bácsi, hogyan lett a jótcsinálásból huncutság. Ugyanis nem azért kell elmenni a boltba az idős néninek valamiért, mert lecsurran egy Pityu-csoki, hanem, mert neki már nehezére esik. Tátottszájúan érthetetlen. Az sem úgy van, hogyha nincs Pityu-csokim, akkor kell a boltba menni a néninek valamiért. Nem nagyon értem a különbséget, de van. Az biztos! Ki is próbáltam, de nem kellett boltba menni öregmamának, pedig lement volna egy Pityu-csoki. A pap bácsi szerint segíteni kell, ha nem kapunk érte semmit, akkor is. Aztán, ha meg azért segítünk csak, hogy elmajzolhassunk egy Pityu-csokit, az már huncutság. Ami nem nagy bűn, de nem is jótcsinálás...

Haladok! Sietős a dolgom! Nagyon kell az a kecskebőr, de mi lesz ha az egész levest kimaflázom?... Akkor majd nem esznek?... Jaj-jaj! Nagyon pontosan ki kell ezt csinálni, mert a végén megint rosszcsinálás lesz a jótcsinálásból.... Közben már átvágtam az Ettanakkor Marinéniék (azért Ettanakkor, mert ha nem tud valamit kimondani, mindig azt hajtja, hogy ettanakko', ettanakko') udvarán. Megérkeztem. Bebújok a firhangon (a nyitott ajtó helyére nyáron felakasztott függöny). Nagyapám horkol a kamrában, mama pedig a varrógépén kotyog, és a szemüvege fölött rám nézve mondja:

- Me'gyöttél apukoóm? Mit hoztoó?

- Aha! - mondom, miközben a kecskebőr felé araszolok. Közben a jótcsinálás-rosszcsinálás veszekszik a fejemben, és már éppen elérném a bőrt, amikor megtorpanok. Itt a kecskebőr, már csak esni kéne... Nem esek...

- Hooooztam eeegy kis babot! Mama! - mondom bizonytalanul, s virul csillogósra a szemem a végén.

- Hú, de joó! Maó' megeéheztem eéppen, 'la! - teszi félre az éppen soros varrni-valót. - Van ott a kredenc (konyhaszekrény) fioóba csoki. A Tied!

- Az egész? - bizonytalankodom el, amikor a leginkább csak boltban látott táblás-csokit meglelem.

- A' haót! De azeé! Erzsinek is aggyoó!

- Hát persze!

- No me' tudod mit! Keépzeld! A Saóski neneéd kecskeét vaógott, osztan idatta a böőrit, hogy joó lesz teélre maszkaóba. Ott van a hambiton, 'la!

Alig mondja ki, már rohanok! Ott van az én maszkám... Közelítek hozzá... Tarka kecskebőr... Még nedves, ki kell szárítani... Szinte szétdurranok az örömtől... Igazi maszkám lesz! A sajátom... Tarka kecskebőrből. Magamhoz szorítva csusszanok át megint a firhangon. Már nincs táblás csoki, semmi sincs... Vissza ki, és kenem, viaszolom... Nincs bűz... Ráfeszítem a keresztbe tett botokra... Simogatom... Selymes... Igazi, saját maszka... Hú!... Kiakasztom a hambit (régi házak – üvegezetlen – előfolyosója) árnyékos részére, és szó nélkül elindulok a füstölő felé. Az én munkám az aljából kihordani a gazt, meg a téli tűzmaradványokat. Nem szeretem csinálni. Nyakig kormos az embergyerek, aztán csak a csípős-szappan tud valami eredményt elérni a mosakodásnál.

Node! Mi ez egy igazi maszkának? Egy igazi zagyvai maszkának.