Nagyon nehéz volt a magamfajta gyerek élete ezekben az időkben. Annyi mindenre kellett figyelni, hogy a felnőttek el sem hinnék, mikor arra kerülne a sor. Tudni kell, hogy mikor fial a Godénban a Morzsi?… Fedezett-e rendesen a Csillag?… Jött-e ma hús Józsa Pali bá’hoz?…Csapolt-e Kinczki bá’ a kocsmában?… Jó-e már a Guszti-féle daráló?…Hol érik a körte, a cseresznye?… Mit játszanak a Moziban?… Ki halt meg, mikor lesz a temetés?… Mikor lesz lagzi?… Hol születik gyerek, vagy kismacska? Aztán azt is jó, ha tudja az ember gyereke, hogy teljesen klerikális reakció az, ha ferde a falu tornya. De az is lehet, hogyha egyenes. Ezt nagyon nehéz eldönteni, hiszen nem tudhatjuk, hogy vele van-e, vagy ellene. Minden esetre szegény torony sehogyan sem egyenesedett magától. Az is tovább nehezítette a helyzetet, hogy a múltkor begyalogoltunk Tarjánba, és én egyből kiböktem az egyenes templomtornyot, aztán gyorsan csitt lett a nevem.
No, és ezek a városi népek… Közvetlen egymás mellé építik a házakat, sokszor azt hinnéd: ez a vége, közben meg ott kezdődik. Annyi autó van az úton, hogy ember legyen a talpán, aki tudja: melyik jön, melyik megy. Sokkal nagyobb csühös is jár arra, mint ami Salgóra. No és megszámolhatatlan csoki van a boltban, szerintem, soha sem fogy el… Annyi az ember, hogy elfáradsz, ha mindegyiknek – becsülettel – odaköszönsz... Aztán eléggé vasárnapi ruhásak is, úgy kalappal, boksszal együtt... Teljesen felháborodnak anyuék, hogy itt nem minden asszonynép viseli a kendőt, és többüknek is kilátszik a bokája... Az is érdekes, hogy itt nem a kertben van a zöldség, meg a gyümölcs, hanem a piacon…
Visszafelé ballagunk – az Őrhegy mellett – a poros úton. Nehezen dolgozom fel a látottakat. Ezek a városi népek… Ne tudja meg senki, de borzasztó… Hát még a pestiek, azok aztán…
Az előttünk lévő focipályán egyszer csak nagyon elkezdtek alapot ásni, kerítettek, földet, cementet hoztak-vittek. Annyi lett az ember hirtelen, hogy vendégségkor sincs több. Iskolát építenek. No de minek nekünk iskola, hiszen van? Talán már ez is sok, nemhogy még újat – mondogatták. Mivel a Bori tehenet, már vagy két-három éve eladtuk, az istálló mellett lévő kiskonyhát, a kisszobával kiadtunk a munkásoknak, akik Pestről, meg arról jöttek. Így nem kellett nekik annyit fakaruszozni. Ezek ideköltöztek. Nem voltak rossz emberek, csak biztos korán kellett virágot vinniük a szüleik sírjára, mert ezek aztán nem tudtak minden szót rendesen, magyarul. Én már előtte is gyanakodtam, mikor a beszélgetésüket hallgattuk Karcsival – a közvetlen elénk biggyesztett budi építésekor –, de véglegesen csak este derült ki, ahogy anyu mondta az egyiknek:
- Jaónos! Hozzon mó' egy rocska (vödör) vizet. – Nagy tanácstalanság volt. Hát ez nem értette, de annyira, hogy vissza is kérdezett?
- Mit? – Úgy kellett elmutogatnom neki, pontról-pontra. Vedernek, vödörnek mondta ő, de ugyanígy nem tudta mi a masina, de még úgy sem: sparhét (négylábú konyhai tűzhely), firhangra (függöny), karnisra (függönytartó), kredencre (konyhaszekrény) sem telhetett nekik, mert ezekről sem volt fogalma. A hambitot még verandaként (a falusi házak folyosószerű előtere, az előbbi nyitott csak oszlopok tartották, az utóbbi pedig be volt üvegezve) sem hallotta. A surcot (kötény), kecelét (kötény ez is, de nem csak derékig ér, hanem kis mellrésze is van) emlegetve, a macskák felé tekintgetett. Nagyon megsajnáltam. Elhatároztam: segítek neki.
Nagyon nagy türelemre volt szükség, hiszen nem is lehetett a csókónyt, bónyószt, például ilyen leejtett szájjal: csakis csákánynak, bányásznak mondani, ahogy ő biggyesztett. Sokat kacarásztunk ezen, lassan már azt sem tudtuk: Ki tanít, és ki tanít kit?
János szeretett nálunk lakni. Sokszor hétvégére is maradt. Nem nagyon beszélt a családjáról, mi meg nem kérdeztük. Így hétvégén szagosra borotváltatta magát a borbélynál, kocsmába is eljárt, de nem nagyon rúgott be. Persze vele kapcsolatban is volt, ami sehogyan sem fért a fejembe. Ahol ők laknak, tele van mindig koszos kapcákkal (rongydarab, lábra tekerve, zokni helyett), ruhákkal. Sokszor még ételmaradék, meg hasonlók is ott díszelegtek szanaszét. Ezért járt a faluból az a menyecske hozzájuk. Takarítani.
Rendet csapott, még a kisablakot is kinyitotta ilyenkor, csak a vékony firhang volt rajta. János is szívesen segédkezett. Nagy volt a kosz – az biztos – mert egy idő után úgy elfáradtak, hogy magukra zárták – kulccsal – az ajtót, úgy pihentek.
Egy ilyen alkalommal még érthetetlenebbé vált a dolog, mert ahogy – a kisablaktól nem messze – a kemencénél játszottam, hallom, hogy recsegősre sóhajtozzák az ágyat. Arról már hallottam, hogy valaki horkol álmában, de efféléről még nem. Meg is lepett, mikor nyílt az ajtó, és tényleg kipihentnek látszottak. Alkalomadtán aztán rá is kérdeztem a dologra, de a válasz egy barack (az összefogott ujjhegyekkel, mintha sózásra készülnénk, a fejre mért csavaró mozdulat, ami lehet fájdalmas is) volt, meg akkora csoki, hogy nagyobb volt a Pityu-csokinál. Aztán még odasúgta:
- Majd, ha nagy leszel megtudod, de el ne mondd senkinek!
Ebből is látszik, hogy nem volt teljesen tisztában a helyzettel, mert hát: én már nagy vagyok. De ennek ellenére sem értem.
Később még valami válásról, esküvőről is hallottam, hogy mi lett a vége nem tudom, de egész az építkezés végéig, biztos csoki-forrásként tartotta nyilván a gyermek-emlékezet. Jánosról, azóta sem tudok, de az iskola az áll. A bűzbarlang budit is lebontották a kapunk elől. És – mit adj Isten – egy-két év és oda fogok járni iskolába. Nekem tetszik a régi is, a templomlépcsőnél. Ez a második is itt a Nagykertben, mikor helyet cserélt az óvodával. De ez aztán más. Emeletes. Érdekes, hogy mi – a szomszéd Karcsival – szeretünk iskolába járni, úgyhogy biztos ez is megteszi majd. Első ránézésre, az emeleten nagyon óvatosan kell majd játszani, ha nem akar az ember akkorát esni, mintha a Kőasztal rúgná le.
