az idő szűke
az menne
rohanón haladna
de a most
eddigbíromja
az aztán
hatalmas úr
mindenki ura
ideszegezett
a gyönyör
képeslapja elé

itt fent
aztán szállhat
a villámszárnyú
suhoghat
a belső pirkadat
teleszívommagamja
s húzza fel
feljebb még feljebb
hol a netovább
hisz’ arra már
a lélek lép

dúsra töltötte
tüdőm fegyverét
a sziporkázó lég
megnyugvást
zenél a hegyi csend
miatyánkomja
s itt hagyhatom
az oldalán fekvő elefántra
a kis kápolnát
a Karancs
majdnem tetején

Karancs, 1997