Az én falum nem egy nagy falu, talán kétezren lakhatunk itt. Arra rendezkedtek be az itt élők, hogy minden elérhető legyen nálunk. Ez nemcsak a munkát, vagy megélhetést, de a mulatást, szórakozást is jelentette. Szép nagy Kultúrházunk van – a Zagyva-kanyarban – egy hatalmas épületben a fenti bolttal és a kocsmával. Az udvaron is vannak asztalok, no és persze a kuglipálya. Itt kártyáztak, dominóztak, kugliztak ünnepnapokon az emberek. Két zenekar – az édesapámé, és a Kupicék – gondoskodott a talp alá valóról. Itt voltak a táncmulatságok, a különféle színi előadások, de ez volt a mozi is. Sok más mellett, büszkék lehettünk a színtársulatunkra. Német Lajos – a buszos – Hegyes Emma – akik később össze is házasodtak, no és az egész mozgatórúgója, primadonnája: Bozsap Ilus, vagy a későbbiek közül Csikós Józsi, Szita Jutka, a Dér Toncsi úgy játszották a János Vitézt, a Cigánybárót, a Csárdáskirálynét, mint az igazi színészek. Nagyon nagy hírük volt. Még a szomszéd településekre is hívták őket Vendégségkor, vagy Búcsúra. Janko gyönyörű plakátot pingált, színpadot festett a hátuk mögé, szebbnél-szebb ruhában szerepeltek. Ezek nagy részét Angyal mamám és keresztanyám készítette. Mindenki kedvére elsősorban – azokat a szép dalos – operetteket szerették, amiben a zenekar is segédkezett. Nem mindig ugyanazt játszották. Évente új darabot – sokszor kettőt is – tanultak be. A legnagyobb álmélkodásunkra kívülről vágták a szerepüket, de azért volt segítségük, ha elfelejtettek valami kacifántos mondatot. A súgólyukban ült egy ember – és úgy, hogy a közönség ne hallja – súgott. Szerették a színészkedést. Hét közben – a próbákon – még sötétben is gyakoroltak. Teljes beleéléssel bámultam őket ilyenkor. Néha tízszer, vagy még többször is elismételtek egy-egy részt. Nagy kár, hogy nem sokáig maradhattam, mert másnap várt a kötelesség.
Vasárnaponként három mozielőadást vetítettek. A színpad elé ilyenkor nagy fehér mozivásznat engedtek le, és az ellentétes oldalról a három kis lyukon át – alig lehetett nagyobb, mint egy fél tégla – vetítették elsőként a matinét, majd kétszer a nagyfilmet, ugyanis egy előadásra nem fért volna be mindenki. Nekünk – a matinéra – ötven fillér volt a belépő. Úgy egy-két havonta olyan mozi is volt, ahová egy kiló rongy volt a jegy ára. Ez abban az időben – különösen a mi varrónős családunkban – nem volt kis dolog, hiszen a legkisebb darabokat is igyekeztek felhasználni. Azért mindig sikerült valami igen régi darabokból – természetesen pontosan kicentizve – összegyűjteni a különös belépőt. Nagyon megmosolyogtuk a nővéremmel – az írástól kissé elszokott – édesanyám egyik üzenetét: „Dolgozni mentem. Egyetek savanyó krumplit. A Rogymozira itt a jegy.” Kihagyta az „N” betűt, ez mindkettőnknek nagyon tetszett. El is neveztük – ezek után – ROGYMOZI-nak az ilyen vetítéseket. Nagyon jó és szép filmeket nézhetünk meg, azok közül is, amit csak diafilmen láthattunk eddig. Már az is előfordult, hogy egy gombostűt sem lehetett leejteni, sőt egy-egy jobb filmre már jegyet sem kaptunk néhányan, mert a sok felnőtt is mind jött megnézni. Ez óriási katasztrófának számított, bőgtem is annak rendje és módja szerint. A jegyszedő néni meg is sajnált. Felvitt – oldalról – a színpadra, aztán hátulról néztük vásznat, de ezt egy idő után észre sem lehetett venni, és megspóroltam a belépő árát is. Egy néhány hét után megfelelő ügyességre és tapasztalatra tettem szert. A matiné vége felé elbújtam a székek között, és megvártam a nagyfilmet is. Elég ügyesnek kellett lenni, hogy ne fedezzenek fel. Ezért néha változtattam a rejtekhelyemen, így hetenként sorra került a nagyfüggöny, a súgólyuk, a bejárati ajtó mögötti gyereknyi hely. Később kezdtem az elejéről. Három-négy év alatt sohasem buktam le. Talán egyszer anyu előtt, mert olyan jó film volt a főelőadásban, hogy másodszor is tovább maradtam. Ez aztán már olyan későre esett, hogy nagy kutatásba kezdtek utánam. Nem volt mese: elő kellett jönnöm. Nagy szidásokat kaptam egész hazáig.
- Már mindenütt kerestünk. Nem sül le a képedről a bőr. Honnét volt pénzed? – Szerintem, kezdte azt hinni, hogy jegyet vettem. Kénytelen-kelletlen be kellett vallanom a nagy titkot.
- Elmondom, de ugye nem kapok ki? Az úgy volt, hogy… – Töviről-hegyire előadtam a felfedezésemet. Aztán érdekes mód: nem jött a füles. Inkább egy jót kacagott a dolgon, olyan rendeset, hogy az arca két oldalára kiült a szépséggödröcske is.
- Máskor nem szabad ilyen sokáig maradnod, egyébként is azok a filmek nem neked valók. – Hát ez érdekes, mert a legjobb harcos filmeket ilyenkor adták. Az igaz, hogy néha szerelmes film is van, amiben nem úgy rendesen arcon, hanem szájon csókolják egymást a csillogóhajúak. Aztán néha pendelyre (alsónemű) is vetkőznek, de hát ezek az unalmasabb részei az egésznek. No és az is eléggé érthetetlen, hogy miért jönnek azok moziba, akik nem nézik a filmet. Folyamatosan pusmorognak (suttognak), no és ők is úgy próbálnak puszilkodni, ahogy a vásznon látják. Hiába szólnak rájuk. „Nem ér nekik a szép szó”.
Egyébként nagyon különös ez az egész mozi dolog. Lekapcsolják a lámpát, és egy hosszú fénycsóva látszik a vászonig, ott pedig rendesen olyan kép lesz belőle, mint a fénykép, aztán még mozog is, hangos is. Nagyon fúrta a begyem és egyszer kikérdeztem a godéni, mozis Pista bácsit.
Hogy is van ez? Mitől mozog, mitől beszél? – Felvitt a lépcsőn egy picurka, kamraszerű helyre. Itt aztán nem is nagyon volt semmi, amit előtte valaha is láttam volna. Valami kacifántos szerkezet volt – egy állványon – a lyukhoz helyezve. Legjobban a cséplőgéphez hasonlított, csak kicsiben, mert ezen is volt minden: kerék, csúszka, akasztó, kampó, lyuk, kanyarulat, csak itt az ékszíjak helyén a film szaladt. Elől volt egy erős lámpa – talán még nagyítós üveg is volt előtte – átvilágított a filmszalagon egészen a vászonig, ahol kép lett belőle. Közben ez a szalag folyamatosan ment a fény előtt, és ahogy ezek egymás után – mindig egy picivel odébb fényképezve – jöttek, így láttuk mozgónak a képet. No ez nem volt teljesen érthető, de apuval megbeszélték, hogyan is kell ezt otthon kipróbálni. Kaptam egy kis darab filmet is. Ezen magyarázta Pista bá’ mi hol található rajta:
- Ez itt a kép, amit fordítva kell a gépbe tenni, mert a lencse (ez a nagyítós üveg) megfordítja. Itt oldalt pedig ezek a vékony csíkocskák a hangcsíkok.
- Hogyan lesz ebből a csíkból ének? – kérdezek a sok tanácstalanságból felocsúdva.
- Úgy, hogy itt a gépben van egy szerkezet, ami ezeket hanggá alakítja. De hát mikorra mozigépész leszel, ezeket már kívülről fújod – simít egyet a kobakomon. Közben kezdődik a vetítés a Híradóval. Megengedi, hogy működés közben is nézhetem egy kicsit, persze hang nélkül. Teljesen el vagyok varázsolva az egésztől. Annyi kérdés lenne, hogy nem is merem elkezdeni. Az a legfontosabb, hogy ha hazaérünk, apu megmutassa az egész titok kulcsát: Hogyan mozog a kép?
Teljesen különleges volt a hazamenetelünk: Egyet sem kérdeztem. Persze volna mit, de inkább tiszta erőmmel húztam haza felé a titok tudóját. Időnként azért oda kellett köszönni valakinek:
- Hova-hova Aóngyo?
- Ide csak a felveégbe…
- Csinaólod Josko?
- Mindeé' van mit. Tudod, hogy van: senki nem csinaójja meg helyettem…
- Mentek?
- Igen menni kell. Megéheztünk…
- Láttad-e a Rozit arra?
- Nem, csak a moziban voltunk, a gyerekkel… - Nagyon figyelnem kellett, nehogy hosszabb beszélgetés alakuljon ki, mert akkor fucss (sok, több a kelleténél) a mozgókép bemutatásnak.
Végre hazaérünk.
- Éhesek vagytok? – kérdezi szokás szerint édesanyám.
- Én nem – siettetném ezzel is egy kicsit az időt. – Apu, apu! A mozgókép, a mozgókép. – Tudja: Nincs mese! Itt most meg kell mutatni.
- Klári hozd azt a kis noteszt, amit a múltkor kaptam! Te szaladj egy ceruzáért! – Repülök, mint a kopogós szellő az új cipőmben. Minden együtt van. A lap végébe rajzol egy pálcika lovat – amilyet máskor is szokott – a következő lapra megint egyet, aztán megint. Legalább tízszer is lerajzolja ugyanazt, talán nem mindig teljesen ugyanúgy. Még odabiggyeszt mindegyikre egy-egy fát is.
- Figyelsz?! – nem mondható, hogy nem figyeltem eddig is teljes lényemmel, szerintem még a pislogásról is elfelejtkeztem. Mégis, ahogy haladt a rajzolással, lettem egyre tanácstalanabb. Ebből mi lesz?
- Kész! Figyusz! – A füzetecskét becsukja teljesen, a belső felénél megfogja, a jobb kezével pedig gyorslapozásba kezd, mint mikor a könyvben a képeket keressük.
- A mindenit! Ez szalad! Még, még! Én is, én is akarom. – Láss csodát! Nekem is szalad. Ekkora titkot, és most már én is tudom, sőt én is rajzolok. Bár nem sikerül olyan szépre, de az én pókhasú török basám is szalad.
Alig várom a reggelt. Szinte szétcsattanok a büszkeségtől. Karcsinak már a kapu előtt mutatom. A szája is tátva marad a csodálkozástól. Napokig, de az is lehet, hogy hetekig vonul végig az osztálytársaimon, aztán a kissebeken, nagyobbakon is a mozgóképláz.
A következő havi moziműsort éppen most rakták ki a hirdetőtáblára. Lesz rajzfilm, bábfilm, mesefilm. Titkon én a nagyfilmeken is átfutok. A tüzetes vizsgálódás, tervezgetés közben óriási hibára jövök rá. Egyik vasárnap nincs matiné, illetve a helyére is az van írva: Kétszer kettő néha öt. Sőt, két órától is ezt vetítik. A szorzási hiba, óriási hiba a címben. Nagyobb baj, hogy elveszik a gyerekektől a matinéjukat valami számolási film kedvéért. Eléggé kétségbeesetten tárgyaljuk meg a dolgot hazafelé. A házi feladat írása közben vissza-visszatér a példátlan összeesküvés. Már alig várom, hogy apu hazaérjen. Majd ő rendet csinál vagy legalábbis utánajár az ügynek, neki úgyis mindenki a barátja.
- Apu, apu! Nagy baj van!
- Már megint rosszfát tettél a tűzre?
- Á! Dehogy. Csak a mozi, a matinénk… - újságolom, a plakáton látottakat.
- Te oktondi gyerek. A Kétszer kettő néha öt egy nagyon jó film. Aztán, hogy a Matiné idejére is kiírták, azt jelenti: a gyerekeknek is azt vetítik.
- Tényleg? Biztos?
- Persze! Képzeld, az a salgói színész szerepel benne, a Zenthe Feri. – Már alig hallom a mondat végét, rohanok újságolni Karcsinak. Kiderül, már ő is tudja. Gyorsan haza vagyok terelve, mert még nem készült el a házival.
Salgói színész. A szomszéd faluból – a pici Salgóról – színész lett egy ember. Aztán egy filmben ő lesz a fényes hajú. Nagyon okos lehet. Milyen lehetett gyerekként? Biztos akkor is okos volt, másképp nem kerülhetett volna oda. A moziplakátról ez nem derül ki. Ki írhatja ezeket a plakátokat? Legalább egy zárójellel odabiggyeszthette volna, hogy salgói, ha már a szorzási hibára nem jött rá. No ennek még utánajárok a nagyobb tudásúaknál, de a magyarázat nem igazán érthető: „Ez nem szorzás, hanem a film címe”. Nem értem. Miért ne lehetne: Kétszerkettő, négy… a címe, akkor így is jó lenne, meg úgy is. Mindegy, nem értem. Ez kezd a „Ki hozza a gyereket?” kategória mellé besorolódni.
Alig várom a vasárnapot. Rendesen számolom vissza a napokat, mint Mikulás, vagy Karácsony előtt. Már szombaton beállunk a sorba jegyért. Azt is megtudjuk, hogy még a focimeccset is elhalasztották a film végett. Ehhez foghatót még soha nem tapasztaltam, legalábbis mozi-ügyben. Hosszú, nagyon hosszú a sor, mint a pesti harcok idején a népboltnál, talán még hosszabb is. De azért haladunk, már a bolt melletti bekanyarodóba érünk.
Még szerencse, hogy hárman vagyunk – Karesz, Erzsi meg én – így ketten mindig játszhatunk. Hát, nem vagyunk teljesen méltányosak a nővéremmel, de hát ő egy angyal. Türelemmel viseli a sorbaállást. Két forintot kaptunk a belépőre. Gyors számtan, még beleférne egy Gránát-kocka, egy stolverkkal mindkettőnknek, mert az, negyvenkilenc fillér. Erzsinek azonban jobban megy a frutti. A két frutti és egy stolverk szintén kijön az ötven fillérből. Bevásárolunk. Karcsinak harminc fillérrel több pénze volt, így ő Pityu-csokit vehetett. A csoki-majszolás idejére minden mozgást felfüggesztünk. Aztán – még éppen a rosszalkodás előtti pillanatban – ránk kerül a sor. Már nincs jegy, csak a kétórásra. Nincs gond. Sőt, ha jól meggondolom, így háromszor is megnézhetem. De csitt! Ezt még a barátom sem tudja, ez a nagyon nagy titkokhoz tartozik.
Vasárnap. Bundás kenyér reggeli. Kis játék, kis etetés, kis cseresznyézés. Ebéd. Aztán piszkosul kirittyenti magát a család. Anyu sem fekete ruhába öltözik. Angyal mamámékhoz készülnek. Tele az utca, mint a Szüretin, vagy Vendégségkor. Idegenek is vannak, más falukból, tán még Tarjánból is. Velük aztán, más helyzet van. Ugyanis csak akkor kell köszönni nekik, ha apuék köszöntek, vagy ha ők köszöntek előre. Ezt megtanultuk – a nem is oly régi – tarjáni köszöngetés után. Ahogy közeledünk, egyre sűrűbb az embertömeg. Sokaknak nem jutott jegy, így pótszékeket is raknak. Büszkén vonulunk a helyünkre.
Elkezdődik. Gyönyörű, az biztos. Színes. Már láttam színes filmet, de magyar film eddig nem volt ilyen. Azt sem tudom vettem-e egyáltalán levegőt a szünetig, vagy egyáltalán volt-e más is a moziban. Tátott szájjal repülök én is a felhők között, mint az a salgói színész a szemüvegben és a motoros sapkában. A két szünetben sem megyünk ki, nehogy valaki elfoglalja a helyünket. Alig pisszenünk, pedig most lehetne. Várjuk a folytatást. Csengetés. Aztán: Vége. Hihetetlen. Nagyon jó film. Természetesen bújok, most éppen a bejárati ajtó van soron. A többiek nem is sejtik, hová tűnhettem, de a nagytitok, az egyszeroszt nagytitok. Újabb tömeg, tele még a pótszékek is, de kiszúrom, egy üres is van. Minden ismétlődik, csak most még több apró részletre is tudok figyelni. Gyönyörűen énekelnek, még a szélben sem kócolódik össze a tupirozott (magasra formázott női haj), vagy a fényesre simított hajuk. A szeme sem rebben, mikor a felhők felett repül, kis pontoknak látva a házakat. Később, azt is kibököm: nem csak a plakátról felejtették le, hogy ez a színész salgói, de itt sem említik, egy szóval sem. Ezt felháborítónak tartom.
Aztán a végére megnyugtatom magam, hogy annak a gyönyörű csinibabának, akivel puszilkodtak, no és a többi szereplőnek sem írták ki. Tényleg, mekkora butaságot gondoltam már megint, hiszen eddig egyik filmben sem mondta be senki, honnét jött. Hozzá kell fűznöm, hogy azért milyen szép is lett volna, ha mégis…
