Remegő álomként
a serdülőkor, csak volt már,
szikrázó lélekben –
esendőn – kehelyre száll.
Leheli igézve –
a sugallat dicsre vált csendjét,
cseppet sem rejtve – felhőtlen –
a piciny kis ruhácska rendjét.
Csapong burjánzón –
a létzene kétszólamú húrján,
s dúdol délcegen –
a mindenséggé rendelt ablakán.

Szeplőit feledve gyönyörként –
cseréli könnyét,
dacolva esküszi eredőn –
a szerelem fényét.
Viszonzásban múlatja – epedve –
jajongó búját,
végtelenné véve – erőtlen –
a mindennapok súlyát.
Ékével takarón –
huszonháromra számlálva sodor,
s kerékbe törve ficánkol – esetten -
a megcsalt gyermekkor.

Salgótarján, 1972. június