Talán négy perc múlva három. Indulnom kell. Erzsi még átszalad rajtam, nincs-e valami hiba. Kicsit kilépek, de nem futok. Nem akarok késni. A nemjóját! Nem tudok átmenni. Időközben úgy összeerősítették, körbekerítették az egészet, hogy csak a másik oldalról lehetne közelíteni. Itt nincs mese… Már lendítem is át magam a két szekér közötti kerítésen. Elég magas, hogy ne tudjanak majd belógni az előadásra, de nekem – ravaszlyuki gyereknek – ez nem okozhat problémát. Időben érek a célhoz. Itt is rendesen átrendeződött a dolog. Hogy otthonosabbá varázsolják pár napra, egy ponyvával előteret feszítettek a szekér mellé, ahová egy szép hosszú asztalt és székeket is raktak. Hátrább ott egy kisebb sparhét, mellette egy másik asztal, azon edények. De senki, sehol. Kezdek elbizonytalanodni, de Annuska feje bukkan ki a bejárati pokróc mögül:
- Mindjárt Lacika! Már a cipőjét húzza – nyugtat. – Megyek én is veletek, mert fogyóban a vizünk. – Úgy látszik: még nem tudja, hogy csak kerülővel lehet hozzánk eljutni. A következő pokróclibbenésre megjelenik Anci baba. Teljesen átöltözött a porondruhácskából. Rikítóan fehér blúz, barna kantáros szoknyácska, fehér térdzokni egy barna csatos cipővel befejezve, azaz nem teljesen, mert a hajában most a disz helyén szinte tündöklik egy nagy masli. Most már nem angyalra, mint inkább a mozibeli iskoláslánykákra hasonlít, csak talán szebb.
- Kukucs! – mondja a szokásos csengéssel. – Mehetünk!
- Lacika figyelj! Itt a szekér mellett, van egy kis huncut-kapu. Azért csináltuk, hogy könnyebben el tudjunk menni hozzátok a kútra, de te is ki-be tudsz rajta jönni-menni. Ne áruld el senkinek, nehogy a frányanépek bejöjjenek – és közben már mutatja, hogyan nyílik. Nem oldalra, hanem fel. Aha! Megoldódott a rejtély. No, és akkor mi lesz Karesszal?
- Karcsi barátom azért bejöhet? – kérdezem.
- Igen. De csak ő. Kösd Neki is a lelkére: EZ TITOK!
- Igen. Értem – nyugtázom. Alig lépünk be a kapun: - Gyere Anci Baba! – nyújtanám a kezem, de megelőzött. Az ötujjnyi, pindurka melegség, a kicsit tán’ nagyobb, tenyérnyi selymességgel, már ott lapul az enyémben. Édesapám jelenik meg a kapunyitásra.
- Kézcsókom! Örülünk, hogy megjöttek – köszön, nem egészen szokványos módon.
- Jó napot! Ön Lacika édesapja!? Gondolom. Nagyon talpraesett fia van.
- Igen! Talán már egy kicsit jobban is a kelleténél. Majd küldök a gyerekkel egy kis cseresznyét, még nem teljesen érett, de már finom. – Közben, előzékenyen repít fel egy vödör vizet a kútból.
- Előre is köszönjük! Igazán rendes tetszik lenni – ez szűrődik még be a kiskonyha ajtaján a beszélgetésükből. Ezután a lelkendezés már nem tűri a mindennapos beszélgetést:
- Ez az én vasutam… Lendkerekes… Előre-hátra megy… Dodo bátyám küldte Németországból… Négyféleképp lehet összerakni a síneket… Így kell felhúzni… Ezzel a kis karral indul el… Öt és fél kört megy egy felhúzásra… Ezt az alagutat én csináltam, és a sorompót is… – Nekitérdelünk. Látszik: nagyon tetszik neki. Megérkezik Karcsi:
- Ő Karcsi! A barátom. Ő pedig Anci baba. Gyere, vonatozunk! – Karesz segít átszerelni más alakzatra a pályát. Közben én mutatom a katonáimat, a gombjaimat, a fémkardomat. Előkerül a csúzli és a sajátfestésű csákó. Véletlenül, ahogy a sarokban matatok, Erzsi Kati babájának feje kibukkan a takaró mögül.
- De szép kisbaba! – csodálkozik rá – Játszhatok vele?
- Persze, a nővéremé. Kati a neve. Ez is nyugatról van. Angyal mamám varrja a ruháit. – Közben meglepetten látom, hogy Anci baba birtokba veszi.
- Már pisis vagy ugye? Nem baj, majd leszek egy kicsit a pótanyukád. – Már a hozzávalókat is előkeríti a rejtekből. Belakják a priccset. Kissé tanácstalanok vagyunk, de mi vonatozunk tovább. Annuska kukkant be az ajtón:
- Aztán az olvasásról el ne feledkezzetek! Anci baba, fél hatra haza kell érned. Tudod, holnap fellépés. Jók legyetek! – Halljuk, amit mond, de mindenki teljesen belemerült a játékba. De azért válaszolni is illik:
- Persze! Igen!

Nem is nagyon tudjuk, hogyan telik az idő. Rendesen – fazékhangon – sorolom a megállókat, állomásokat: Kisterenye, átszállás Kál felé, a vonat valamennyi állomáson és megállóhelyen megáll, felszállás után azonnal indul Budapest Keleti Pályaudvarra. Elég jól haladunk. A priccsen is jól el van Kati baba, az új anyukájával. Aztán Teri néni jelenik meg az ajtóban:
- Karcsi! Gyere, megyünk a faluba!
- Csak még egy kicsit… Na! Édesanya! – de nincs menekvés, így át kell vennem a masiniszta szerepet is. Ez már nem annyira jó, hogy mindenes lettem.
- Anci baba akarsz olvasni? Nagyon vastag meséskönyvem van: a Hetvenhét magyar népmese.
- Még nem lehet! Majd egy kicsit később. Előbb tisztába teszem Katikát.

Azonban én már elkezdem összerakni a vasutat. Milyen érdekes: rá se hederített a kardomra, a csúzlimra, vagy a gombjaimra. Ki érti ezt? Néha-néha odatekintgetek azért a priccsre is. De pillanatok alatt rendre vagyok utasítva:
- No-no! A fiúknak tilos a lányok szépikéjét, a lányoknak pedig tilos a fiúk szépét kukucskálni! – mondja parancsolóan. – Ezt anyukám is megmondta. – No, itt keményre vagyunk fogva! Kénytelen vagyok elfordulni, pedig, ha tudná, hogy én rajzoltam, úgy utólag, oda a Katinak a púpját és a micsodáját is. Szépike? Azta! Ki hallott még ilyet? Szépe, szépike! Ezt aztán még sosem hallottam. Pillantanák vissza, de nem merek. Mivel nem szeretném ebbéli tapasztalataimat leleplezni, kérdezem:
- De akkor a te bugyidban is szépike van?
- Nem kíváncsiskodunk. Persze, de erről beszélgetni sem illik! – A csivitelésből kis huncutkás, jólneveltség hallatszik ki. Én szívesen maradnék ezen felderítésre váró kérdés körül, de már jön is az újabb tájékoztatás:
- Rendben, kész vagyunk! Aludj jól Kati baba! Olvasok neked mesét.

Időközben én már előbányásztam a könyvet, a hokedlihez odatettem a két sámlit, így kezdődhet a kötelezettség. Ujjhegyét odateszi a sor alá. Alig nagyobb a körme, mint egy nagy „O” betű. Eléggé akadozva, sokszor előreszaladva olvas. Nem igazán jól megy. Ilyenkor segítek:
- Nem kapkodunk, csak olvassuk ki szépen a betűket, szótagolva… Akkor nem lesz a házikóból, háziló… Ancika! Inkább lassabban, de pontosan kell olvasni… – most veszem csak észre, hogy kicsit neki is gondjai vannak az „R” betűvel, de érdekes csak, ha nem figyel oda. Talán még négy-öt mondat van hátra, amikor óriási kiabálás hallatszik az udvarról:
- Csuri! Gyere azonnal ide! – Kirohanunk. A majom a kút feletti almafán lakmározik. – Anci baba szaladj! Hozd a pettyes labdáját, és vagy három piros almát!
- Megszökött a huncut. Megfigyeli a rigli működését és leutánozza, pedig már pótkallantyú is van a ketrecükön. – Közben Csuri vígan gyűri lefelé a zöldalmát. Okos. A csutkáját eldobja. Érkezik a segítség. A piros alma is elég kecsegtető számára, de igazán a labdapattogtatás hozza olyan lázba, hogy a gazdájához szaladjon. Aztán ez a veszte: visszakerül a ketrecbe.
- Olvastatok már? – kérdi Annuska ellenőrzés gyanánt.
- Persze, még hat mondat van a meséből – igyekszem megnyugtatni.
- Jól van. Ha végeztetek, körül-belül már jöhetsz haza kislányom. – Válik teljesen egyértelművé az idő múlása. A pillantás az órára sem engedélyezi, hogy másképp legyen. Olvasunk tovább. Az utolsó mondat is sikeredik.
- A végén már egész szépen olvastál. Hányadikba mész?
- Most leszek másodikos. És Te?
- Én harmadikba megyek, de ősszel születtem, ezért egy évet késtem.
- Tudod Lacika egy kicsit nehezen vagyok én az iskolában, mert a cirkusz miatt csak októberben kezdtem, aztán már májusban indultunk is újra. Mikor úton vagyunk, nincs pajtásom, mindenki dolgozik, fellép, etet, próbál, főz, bont, épít. Az anyukám is csak ritkán ér rá tanulni velem. Játszani csak egyedül tudok, no és néha az állatokkal. Neked nagyon jó lehet. Van barátod. Biztos sokat játszotok.
- Igen. Szeretünk játszani, de iskolába járni, sőt olvasni is. Persze a mozit, a színházat is kedveljük. – A hatosra ér a nagymutató. – Jaj! El is felejtettem. Szedtem neked cseresznyét, majd megeszitek otthon, mert indulnunk kell. – A kapuba érve még édesapám is kiabál:
- Én is szedtem. Vigyétek ezt, így mindenkinek jut! – Ketten fogjuk a nagy kosár fülét, de még így sem könnyű. Becsusszanunk a művészbejárónkon.
- Megjöttünk – mondom hangosan, köszönés helyett. – Hoztunk cseresznyét.
- Köszönjük. Holnap délelőtt is játszhattok, és ha szépen olvastok, kaptok majd fagyira pénzt – fogad bennünket Annuska, miközben megsimogatja a fejem.
– Mindjárt kiöntöm a cserit, hogy vissza tudd vinni a kosarat. – Megkapom, aztán a köszönés után szépen, lassan hazaballagok.

Anyu is hazaért, letelt neki a Csemetében:
- Megjöttek a cirkuszosok – újságolom. Természetesen pontról-pontra leadom a történteket.
- A szemtelen majom, már megint elszökött? De nem csinált kárt? – kérdezi. – Mert régebben már sok gondot okozott, még az edényeket is eldugta. Mindesetre vigyázni kell vele. Jobb félni, mint megijedni – használja a kedvenc mondását. – Holnap jöhetsz velünk a Diósra, ha jó leszel.
- Nem mehetek. Olvasni fogunk Anci babával, aztán fagyizhatunk, délután pedig itt az előadás – mondom teljes komolysággal.
- No-no! A végén még cirkuszos lesz belőled – mintha sejtené, hogy már én is gondoltam erre. Szégyellősen odébbállnék, ha nem jelezne a hasam:
- Megéheztem.
- Már feltettem a fejtett babot, egy negyed óra múlva kész. Szaladj, kaparj bele egy kis újkrumplit! – Ebben nagymester vagyok, különösen a jó puha földben, mint amilyen most is a múlt hétvégi kiadós eső után. Kedvenc elfoglaltságaim közé tartozik a homokvárépítés, ahol egész különleges gyakorlatra tettem szert. Puszta kézzel egy-két percbe telik csak tíz krumpli kibányászása. Ráadásul úgy, hogy a töltés sem, a tő sem sérül. Még vissza is temetem a kis alagutat.

Már a konyhában ülök. Szeretem nézni, ahogy édesanyám sürgölődik a masina (konyhai tűzhely) körül. Ide kavar, oda kóstol… Itt krumplit hámoz, szeletel… Ott hagymát, fokhagymát kockáz… Tűzre dob, mosogat… Rántást pirít, behabar… Még tíz perc, kicsit összerottyan… Kis hűlés… Kavargatás… Jön a szokásos, kettőscélú kenyéraprítás… Már ehető is… Alig végzek, kopognak:
- Csak én vagyok. Vízért jöttünk.
- Annuska ő az anyukám.
- Tessék csak! Szerencsére nagyon bővizű. Nincs sosem baj vele. Néha kitisztítjuk és pár évig, a legnagyobb szárazságban is szépen adja a vizet.
- Van még egy kis gond. A gyerekek nagyon összebarátkoztak. Maradhatna-e a kislányom egy órát, amíg plakátozunk, bemutatózunk a környéken? – Akkorát dobban a szívem, hogy körbe kell néznem: hallotta-e más is?
- Már hogyne maradhatna. Gyere csak anyukám! Klári néni majd főz nektek valami finomat. Laci már mesélt rólad, milyen ügyes vagy a lovon. – Nem, mintha sokat kéne kérlelni, marasztalni. Belibben, kosárkájában egy kisbabával, egy mesekönyvvel és némi édességgel. Virul az arca. Jól érzi magát nálunk.
- Aztán kicsit olvassatok is! – Kis puszi, búcsúképpen, máris a kiskonyhában csokizunk. Valami Pityu-csokihoz hasonlót kaptunk mindketten. A játékok rendezése közben kis pirosságot látok a szemén. Rá is kérdezek:
- Csak nem sírtál?
- Kicsit.
- Rosszalkodtál? – de nem is tudom, hogyan tudna rossz lenni.
- Nem, dehogy. Csak engem is vinni akartak körbe, és mondtam, hogy én inkább olvasni szeretnék.
- Akkor olvasunk? – nézek kérdőn.
- Majd azt is, de előbb azért játszunk – mutatja is a babáját. Kisebb, mint Kati baba, de nagyon hasonlít rá. Ki is nevezi kishúgának. A ruhácskája, pedig szinte teljesen olyan, mint Anci próbaruhája. Mivel látom, hogy egyáltalán nem a kard, a csúzlim felé terelődik a játék menete, előveszem a katonáimat. A kezembe akad a Fekete Péter. Hoppá! Ez biztos jó! Kártyázni biztos szeret, hiszen azt Melindával, Ilonkával is szoktunk.
- Anci baba tudsz játszani Fekete Pétert? – indulok be oldalcsapásként.
- Nem. Mi az? – néz tágra nyílt szemmel kérdőn.
- Hát kártyajáték. Gyere, megmutatom! Nem nehéz. – Már keresem is elő a legrosszabb lapot. – Ő a Bokszos Peti, így szoktuk becézni. Akinél a végén marad, veszít. A többi lapból párokat kell gyűjteni, és középre tenni. Elosztjuk a lapokat, így: egy ide, egy oda, megint ide, megint oda. Kiválasztod a párokat, azt mindjárt középre lehet tenni. A maradék lapot legyezőként a kezedbe fogod – mutatom a kezemben a lapokat, hogyan. Nagyon nehezen megy neki. Nem csoda, a pirinyó kezecskében, sehogyan sem akar összeállni. Segítek. Nehezen, de kialakul. Elég görcsösen fogja. – No, látod milyen szép lett? Most mindig húzunk egy lapot a másiktól, ha pár kitesszük, ha nem, be a többi lap közé. – Hát ez sem megy valami simán. Amint kihúzok egy lapot, engedné, persze így a többi lap is kihullik. Kapkodjuk, szedjük össze. A nagy igyekezetben a fejünk is összekoppan. Jujj! – szisszen fel.
- Tökkel ütöttek lettünk. – Nem érti, de a kis magyarázat után teljes szívből kacag. Én is. A negyedik-ötödik partira már nagyon kiügyesedik, annak ellenére, hogy ez a játék kettesben nem annyira jó. Persze, titkon, kicsit segítek is. Édesanyám kukkant be az ajtón:
- Jól van. Nem rosszalkodtok. Téged már itt hagytak anyukám – élcelődik egy kicsit, szokásához híven. – Nem vagytok éhesek? Csináltam egy kis tejbegrízt – mondja, mintha nem tudná, azt minden gyerek imádja. Ebben már annyira biztos, hogy ki is szedte a meseképes tányérba, hogy kihűljön, mire az asztalhoz érünk. Még egy kis porcukorral kevert kakaóport hint a tetejére:
- Finom? – Választ nem nagyon kap, mert tényleg az. Igyekszem nem „Angyal lenni”, a végére lassítok, hogy egyszerre végezzünk.
- Köszönöm Klári néni. Nagyon finom volt.
- Kértek még?
- Nem. Milyen aranyos ez a Piroskás tányér. Jé! A tiéd Hamupipőkés.
- Négy darab van – Már hozom a Jancsi és Juliskásat és a Szegény szabólegényest is. – A vásárban vettük.
- Menjetek, még olvasnotok is kell – tereli anyu a szót a kötelességre. Gyorsan belelapozok a könyvbe, hogy ne túl hosszú mesét válasszak. Ez olyannyira sikerül, hogy alig több mint egy oldal. Érződik, hogy ismerős a mese. Sokkal szebben olvas. Nagyon gyorsan végzünk, úgy gondolom, előkeresem a társasjátékomat is, de megelőz:
- Számolunk is egy kicsit? – Még ilyet? Csodálkozom rá, persze csak úgy magamban. Még soha nem tapasztaltam, hogy valaki, rajtam és Karcsin kívül, saját magától ilyesmibe fog. Félig betelt kockásfüzet, cerka… Már mehet is. Ez jobban megy, mármint az összeadás. Csak a kivonásnál hibázunk néha. Úgy vélem nagyon jól tudja, ezért elmondom milyen érdekességre is bukkanunk, ha a számokat tovább nézzük. Leírok neki egy kettest, aztán mellé még egy egyest:
- Látod ez már huszonegy, ha ide pedig kettest, hármast, négyes írunk, akkor huszonkettő, huszonhárom, huszonnégy lesz.
- Hű, de érdekes. Akkor, ha ide hatost írok, akkor huszonhat lesz. – Dagad a mellem, elsőre megértette. - Nagyon könnyű – virul rózsává az arca.
- De azért vigyázz! Mert ugye eljutsz a számolásban a kilencig, utána a tíz az egy darab egyes, mellé egy nulla. No, a tizenkilenc után is így van, csak ott a kettes mellé írod a nullát, és húsz lesz.
- Aha! És, ha ide hármast írok, mögé pedig egyest, akkor háromonegy lesz? – Nevetek egyet, de vigasztalásul megsimogatom a fejét. Milyen selymes a haja!
- Tudod az nem teljesen úgy van, mert a hármas a nullával, az harminc, és az egyessel harmincegy…és így tovább. – Látom, érti. Nem akarom tovább bonyolítani a dolgot. – Akarsz akkor harminckilencig számolni? Próbáljuk meg, úgy, hogy leírod. – Szépen megy. Borzasztóan büszke vagyok. Már éppen megdicsérném, mikor nyílik az ajtó. Annuska jelenik meg:
- Megjöttünk! – Teljes döbbenettel néz Anci kezére és a füzetre, mint aki nem akar hinni a szemének. Én is átfutok rajta, mit csinálhattunk rosszul?
- Képzeld anyu! Már harminckilencig tudok számolni. Figyeld! – s már pörgeti is. Az édesanyja változatlanul nem kap levegőt. – Aztán ettünk tejbegrízt, a Klári néni még kakaót is szórt rá. Megtanultam Bokszos Petit játszani. – Most kezd látszani valami feloldódás Annuska tekintetében, és magához szorít mindkettőnket.
- Nagyon ügyesek vagytok! De most mennünk kell. Későre jár. Köszönj el szépen! Holnap is lesz nap – előzi meg a kérdést. Majd beköszön a konyhába is.
- Köszönöm a segítséget, aztán holnap csak szóljanak, hogy ne kelljen belépőért fizetni az előadásra! – Még tárgyalnak pár szót: csendesek voltak… Nem rosszalkodtak… Teljesen meg vagyok lepve… Számolni tanultak…
- Elvihetem a füzetet? Megmutatom apukámnak is – örvendezik Anci.
- Persze, de holnap még úgyis mutatok valamit. Szervusz, jó éjszakát! Csókolom! – veszem köszönőre, mert máris indulnak.
- Szervusz! Reggel majd jövök!

A nagy munkában kihagytuk az esti mesét. Ágykészre teszem magam. Még ilyen napot… Ez egy igazmese… Ennyi minden… Az angyaloknak nem sok köze van a lányokhoz, fiúkhoz… Szépe, szépike… Ki gondolná?… Ki hallott még ilyet?… Úgy ficánkolt a lovon, mint én a földön… De azért én is megmutattam, milyen érdekes ez a számtan… Meg a kártya… Milyen selymes a haja… Olyan apró a keze… Még most is itt melegíti a tenyerem…

(folytatása következik)