Hirtelen bevág a csend egy tus után. Anci édesapja kiáll középre, és hatalmasat köszön, majd elmondja, miket látunk: „A lovas világszám… Az Európában egyedülálló kígyóidomítás… Buci és Sanyi a bohócok… A világ legnagyobb bűvésze… A korát meghazudtoló ügyességű Anci baba a lovon. (Hű! Rettenetesen ver a szívem. Csak megmarad tán a helyén.)… Az utánozhatatlan zenevirtuóz… A levegő urai… A világ legokosabb csimpánza… A kerékpározó galambok… A késdobáló világszám…Egy kerék elég a világ legügyesebb kerékpárosának… Az elefántok között a gyönyörűséges Lola… A világ legjobb zenekara” – fejezi be a következő tusra, és valami induló félére, külön-külön sorban bevonulnak a művészek. A csodálatosabbnál-csodálatosabb ruhákban meghajolva üdvözlik a felálló, és szinte folyamatosan tapsoló nézősereget.

Egyszer csak, egy égi tünemény jelenik meg. Jaj! Nehogy a másik oldalra kerüljön. Anci baba, Annuska kezét fogja és jön. Egyenesen felénk! Megfogja a kis szoknyácska szélét és meghajol. Mások is vonulnak még be, de ez most lényegtelen. Nem hallom már a dübörgő zenét, csak a csillogó ruhácska, és a felém mosolygó arcocska létezik. Egész lényemben lelkendezve tapsolok. Szerintem már piros a tenyerem. Jaj-jaj! Kimennek! Miért ilyen gyorsan? A kanyarodás közben aztán egy puszit repít felém. Hű! Most már az arcom is lángol! Tágra nyílt szemmel követem, egészen a függönyig, ami mögött eltűnnek. Körbenézek. Mindenki Ancinak tapsol. Egész Zagyva. Nem véletlen, hiszen lélegzetelállító a díszmagyar lányruhához hasonlító fellépő ruha Anci babán. Ragyog a flippertől, és szép piros-fehér-zöld színekben tetézi be a mindent lehengerlő szépséget. Karcsihoz fordulok:
- Láttad?
- Már, hogy a fenébe ne! Nagyon gazdagok lehetnek. Mindenkinek csillog-villog a ruhája. Annak a bácsinak szinte ragyogott az öltönye.
- Anci babáét azért meg sem közelítette!
- Persze! Az övé is gyönyörű volt. - Egy kicsit érthetetlen számomra. Érdekes, én észre sem vettem, hogy mások is voltak a porondon. Hirtelen sötétség, majd csend… Aztán mindenféle átmenet nélkül rákezd a zenekar, felragyognak a fények… Kezdődik. A lovas-számot Anci apja vezényli. Úgy tereli a lovakat a zenére, hogy azt hiszi az embergyerek, ha nem lenne ott is tudnák merre kell menni. Forognak, vágtatnak, sétálnak, galoppoznak. Ütemre… Nagyon tetszik mindenkinek. Nagy tapsot kapnak. Én is tapsolok. Izgulok. Mikor következik?… Még nem. A zöldruhás lány jön a kígyóval. Teljes a csend, talán féltik. Én nem féltem. Nem köszönt… Zagyván nem nagyon szeretjük a kígyókat. Anci pedig nem szereti ezt a kislányt. Nem játszik vele… Én sem nagyon szeretem. Persze nincs is miért. Szóba sem állt még velem. Beképzelt, de azért nagy bátorsága lehet, ha így magára meri tekergetni a kígyót… Neki is szól a taps rendesen… Még mindig nem ő jön… Hatalmas kacagás kíséretében a bohócoké a terep… Mi Karcsival is folyamatosan röhögünk, ahogy kitolnak egymással… Még stolwerkot is kapunk. Ekkora szerencsét! Éppen mi!… Aztán a ruhájában is sejtelmes bűvész tűntet el szinte minden keze ügyébe kerülőt, majd a sima kendőből galambot varázsol. Az egésznek a varázspálca lehet a titka, mert mindig azzal köröz, aztán ilyenkor történik a csoda…

A következő tusra Anci baba jelenik meg, Zolival, a másik oldalon pedig édesanyja. Egyszerre meghajolnak. Még Zoli is. Csak a zenekar hallatszik. Az egész nézőtér feszült csendben vár. Anci széttartott kézzel mutat a póni felé. Ez lehet a jelszó, mert szépen megindul. Annuska a porond közepén, egy hosszú gyeplőfélével irányítja, körbe-körbe. A szívem a torkomban dobog. Zoli egyre jobban fut. Aztán megindul a gyönyörűséges fürtöcske, a teljes ruhácskával, a pántlikával, no persze Anci babával együtt. Fut néhány lépést lovacskája mellett és sutty! A következő pillanatban már fent ül a díszes nyeregben, ami talán nem is nyereg, hiszen inkább egy mintás pokróchoz hasonlít. Mindkét kezét feltartva, fejezi be a produkciót. A tussal egy időben hatalmas taps zeng mindenfelől. Felszabadulok a szorítástól. Féltettem. Talán most egy kis levegőt is vehetek. Nem sokáig. Folytatódik a bravúr. Aztán nincs megállás, feltérdel, mérlegezik, hogy csak az egyik keze és egyik térde van Zoli hátán… Egy bukfenc után, már háttal ül. Feláll… Csak a fejünket kapkodjuk… Majd egy pillanatra még fél lábra is… A visszazárás után meginog. Azt hiszem, szétdurran a szívem ijedtemben, de megtartja… Újabb tus. Szinte már folyamatos a taps… Most már egy ideje nem veszek levegőt, mert jön a neheze. Két kezecskéjével megmarkolja a kis kapaszkodót, majd leugrik, úgy, hogy a lába csak egy pillanatra éri a fűrészport, majd ugyanazzal a mozdulattal már ismét a lovon ül… Aztán ismét le, újra fel. Egy teljes körön át. Amikor a bejáróhoz ér végleg elengedi, és most következik a cigánykerék. Fantasztikusan spiccelt a lába. A harmadik után – szinte egy méterre előttem – megáll. Megfogja szoknyácskája sarkát és meghajol… Zúg a vastaps!
- Bravó! Bravó! – ordítom, szeretnék mindenkit túlharsogni. A másik irányba is meghajol, majd ismét felém. Én már észre sem veszem, hogy Annuska és Zoli a másik irányt elégítik ki sűrű meghajlásokkal. Ez egy igaz világszám. Hű, de büszke vagyok! A pici meleg kezecske ismét küldi nekem a puszikat. Szeretnék odafutni, vagy kibújni a bőrömből. Szinte szétvet az öröm… Jaj! Már kimennek! Miért van ilyen gyorsan vége? Még többször visszatekint, mindig jön a puszika, én pedig teljes erőmből tapsolok, integetek… Vége! Eltűntek, a nagy sikerrel a hátukon és a szívemben.
- No! Mit szólsz? – fordulok Kareszhoz.
- Rettenetesen ügyes, és tényleg hihetetlenül spiccel a lábfeje a cigánykerék közben.
- Tuti, hogy csillagos ötöst kapna a suliban. Holnap is eljövünk?
- Nem tudom. Ha elengednek – bizonytalankodik.
– Csitt! Jön a következő szám. - Valóban. Jön a következő, de én nem tudok odafigyelni. Teljes lényemet kitölti Anci sikere. Lelkendezik mindenem: ANCI! Ekkora sikert. Szinte lángol mindenem az örömtől.

Néhány napja még nem gondoltam volna, hogy egy pici lány ilyen örömmel ajándékoz meg. Néha tapsolok, de nem tudom, éppenséggel kinek, hiszen nyitva van ugyan a szemem, de mégsem a valóságot látom. Ez a kis angyal van előttem, amint lovacskájával a tapsözönben szárnyal… Megint tapsolni kell… Egyszer csak, madárcsivitelést hallok a fülemben:
- Na! Tetszett? – csilingel a fülemben a hangocska.
- Anci! Nagyon ügyesek voltatok. Mindenki tapsolt – szorítok magam mellett egy kis helyet, hiszen nincs a környéken egy üres hely sem.
- Gratulálok! Nagyon tudsz! – szólal meg Karcsi.
- Köszi! De nézzétek a műsort!
- Fogsz még valamit csinálni?
- Á, Dehogy! Ezt is nagyon sokat kell ám gyakorolni.
- No, nem azért kérdeztem, csak úgy… - próbálja leplezni zavarát Karcsi. A műsor pedig valóban megy tovább. Nézzük! Én is nézném, de még mindig nem azt látom. Nagyon büszke vagyok. Itt ül mellettem egy igaz művész, és mindenki láthatja: egy széken ülünk, kéz a kézben. Néha egymásra nézünk, önfeledten kacagunk, majd tapsolunk, amikor muszáj. Már-már azt kezdem hinni a végtelenségig így marad, de a fülembe súgja:
- Mennem kell! Majd várj meg! Most már tényleg elmegyünk fagyizni.
- Aha! Majd hazaszaladok a pénzért! – suttogom, miközben kicsúszik az apró kezecske az enyémből. Hová kellett mennie? Hiszen vége az előadásnak. Sorban vonulnak a művészek a fináléra. Megjelenik a fő attrakció: Anci baba! Állva tapsol az egész publikum. Alig érem be magam a fejkapkodásban, őt szeretném látni, követni. Kivonulnak… Már csak a zenekar húzza… Vonul a tömeg… Vége!

- Megyünk? – kérdezi Karcsi.
- Persze, gyerünk! – és megindulunk a hátsókijáraton. – Megyünk fagyizni. Jössz te is?
- Á! Nem hiszem, hogy még oda is elengednek – válnak szét útjaink a művészbejáró után. Megnyújtom a lépteimet, nehogy elkéssek.
- Jó volt? – kérdezi anyu, ahogy belépek az ajtón.
- Hú! Anyu! Gyönyörűséges volt a ruhája, és borzasztóan ügyes volt. Mindenki tapsolt.
- És az előadás?
- Persze! Az is tetszett – nyugtatom meg, hátha holnap rászánja magát, és ő is eljön. – Sietnem kell, mert megyünk fagyizni.
- Délelőtt nem voltatok?
- Nem! Nem jutottunk el odáig, mert meséltünk az imádságos könyvből. Már tudja a „Mi Atyánkot” – jelzem a haladást, miközben a zsebembe csúsztatom a pénzt a dugi helyemről. – Majd sietek!
- Sötétedéskor itthon…! – emeli meg a hangját, ellent nem tűrve.

Lehet, hogy ennem kellett volna valamit. Eléggé korgósra vette a gyomrom. Legyűröm a tartalék stolwerkot. Nagy vidámság fogad a kerítésen túl. Mindenfelé nagy kacarászás, nevetgélés, mulatás. Biztosan az előadást ünneplik. Nem látom sehol jövetelem célját, az ünnepeltet. Hol lehet Anci baba? Tanácstalan vagyok a szekérhez érve, hiszen nem látok semmiféle mozgást. Leülök egy ládaszerű tákolmányra. Várok. Szemben a lakószekér bejárata. A nagy mulatást balról hallom, talán két-három szekérrel odébb. Az állatok felől némi elégedett nyerítés hallatszik, túl lehetnek a jutalom abrakadagon. Hol lehet a kis tündér? Szerencsére már elég későn sötétedik, így nem vagyunk elkésve… Nem merek kopogni… Szólni sem… Inkább várok… Csendben…

Pehelykönnyű, picinyke tenyerecske takarja el mindkét szememet, hátulról. Előszeretettel játszottuk mi is ezt a játékot, amikor valaki elölről várt bennünket, mi pedig – sompolyogva, mint a róka – hátulról érkeztünk. Ilyenkor a kéz érintéséből, illatából kellett kitalálni, ki is a viccelődő. Nekem most nagyon könnyű dolgom van. Ilyen pici, puha, meleg kezecske nem létezik másik.
- Anci baba! – szólalok meg, nyitva hagyva a szólejtésből tanácstalanságomat, hiszen nem onnét vártam.
- Mehetünk? – kérdezi, minden kétséget eloszlatandó. – Már régebben elkészültem, és vittem egy kis friss szénát Zolinak. Remélem nem koszoltam össze az ünneplőmet? – Csak most veszem észre ragyogó, világoskék ruháját, rikítóan fehér blúzát.
- Nem. Bár, várj csak! – Egy kis fűszál kandikál ki a hajából, ami egyébként még jól is állna a fürtök között, de nem ilyenkor. Kihalászom a hullámok közül, miközben selymes haja végigsimogatja kezemet.
- Köszi! No, hogy tetszett az előadás?
- Hú! Nagy vastapsot kaptál. Igazi világszámot tudsz – igyekszem lekopírozni (másolni értelemben volt akkoriban használatos ez a szó) a hallottakat, s szeretném tudatni értetlenségemet, hogy nem így jelentették be.
- Á! Ott azért még nem tartunk! Majd egyszer – szerénykedik daloló hanggal.
- Node! Miért!
- Sokat kell még gyakorolni – mondja, de látszik, minden porcikájával örül ő is a méltató szavaknak.

Már a fahídon is átértünk, amelyen még ott vannak a lyukak ’56 óta, amivel a tank sofőrje kipróbálta, mielőtt átment volna rajta. Nálunk csak ezek a lövések dördültek el, sajnos az óriási, házi szigor miatt, nélkülem. Ezt mindenkinek el szoktam mesélni. Most későn kapcsolok. Egyébként azt azonban sosem tudtam meg, hogy igaz vagy csak kitalálta valaki. A lyukak viszont ott vannak. Gyakran kell köszönnöm.
- Ki volt ez? Ki volt az? – kérdezgette minduntalan Anci. – Ti mindenkinek köszöntök, annak is, akit nem ismertek? – kérdezi suttogva, teljesen tanácstalanul.
- Igen, de Tarjánban, csak az ismerősöknek kell köszönni. Itt Zagyván azonban mindenki ismer mindenkit.
- Akkor nekem is köszönnöm kell?
- Persze! Az a biztos! Akkor nem érheti szó a ház elejét! – mondom a szüleimtől hallottakat.
- Ez mit jelent?
- Hát, hogy nem fognak megszidni érte.

Az utca tele van. Szombat délután mindenki kiöltözik, megy a felvégbe a rokonokhoz, vagy éppen az alvégbe a felvégből, de most meg itt van a cirkusz is. Ma még többen sétálnak, ballagnak, társalognak, netán pletykálnak az utcán. Ez azt is jelenti, hogy szinte minden lépésre egy-egy újabb köszönés jön. Most már ketten köszönünk: HANGOS-CSÓKOLOM-ot. Most különösen hangosnak kell lennie a CSÓKOLOM-nak, hiszen szinte repülök a büszkeségtől. Ilyenkor persze velejárója a dolognak, hogy érdeklődés is jön a SZERVUSZ után.
- Mamádhoz mentek?
- Nem, nem! Csak a Cukiba!
- Apud is jön?
- Majd később. – Aztán…
- Nem láttad, arra lefelé a Mari ángyot?
- Nem találkoztunk. – Majd…
- Nagyon szép kis rokonod van Lacika. Hogy hívják?
- Őt Anci babának hívják. Nem rokon, hanem a cirkuszban szerepel. Nem tetszett látni az előadást?

Nem kis feladat egy ilyen szombaton, hogy az embergyerek megfeleljen a köszönési elvárásoknak. Azonban egy idő után meg lehet szokni, már automatikusan megy az egész. Nekem most külön feladat, hogyha kisbarátnőm elfelejti, picikét megszorítom a kezét. Mégsem köszön. Elfelejtette, minek kell következnie. Jókat nevetgélünk azon, amikor visszaszorít, megfeledkezve a köszönésről. Ez nem számít olyan nagy bűnnek, mintha én feledkeznék meg a jólneveltségről. Megérkeztünk. Borzalmas nagy tömeg van. Óriási a sorban állás. Majdnem olyan, mint ’56-ban a kenyérért, húsért. Észreveszem Szekeres keresztapámat. Ágaskodom. Integetek. Visszaintve, tekintetével kérdezi, hogy mit szeretnék. Mutatom az egységesített jelet – kezemet a szám elé tartva nyalok egyet a levegőbe – ezzel kifejezem a fagyi-óhajomat. Meglepődik, amikor a kezemmel a kettest mutatva adom tudtára a mennyiséget. Igen. Ő nem láthatja, hogy Anci baba is itt van, hiszen nem látszik a tömegben.

Egyébként ez a jelrendszer a sorbaállások megrövidítésére szolgált a rokonságon belül. A kenyérsorban például, éppen én vettem a napokban Mariska keresztanyám rendelését a lenti boltnál. Ilyenkor a pénz szokott gondot jelenteni, de erre is meg volt a kerülő megoldás, csak oda kellett jönnie, és odaadta a pénz, hozzáfűzve: „Itt a pénz, anyád küldte”. Persze ez csak elterelő mondat volt. A felnőtteknél ez nem gond, náluk van több pénz is, így ki tudják fizetni. Gyorsan kimenekülünk a rettenetes füstből és bűzből. A cuki oldalán lévő plakátról kiderül, hogy holnap a cirkusz miatt csak matiné lesz.
- Akarsz holnap moziba menni? – kérdezem.
- Szeretnék, de biztos egyszerre van az előadással.
- Nem! Nézd csak! Kettőkor kezdődik a matiné.
- Jó! Majd azért el kell kéredzkedni anyucitól.
- Persze! Majd megígérjük, hogy sietünk haza.
- Aha! Úgy biztos elengednek!
- Látod? A Kis Mukk-ot fogják vetíteni. Nagyon jó film. Láttad már?
- Nem, sajnos én még csak háromszor voltam moziban, mert mindig az előadás idejére esik a vetítés.
- Értem! Akkor most szerencsénk van. - Megérkezik keresztapám a fagyival
- Ki ez a kislány Laci! Neki kell a másik fagyi?
- Persze! Ő Anci, aki cirkuszban szerepel.
- Hú! Te nagyon ügyes vagy keresztfiam! Csak nem lagzira kell készülnöm? A mindenit!
- Áááá! – pirulunk el a fejünk búbjáig a nem várt fordulattól. Zavaromban azért nem vesztem el a fejem, és kotorászva keresem a pénzemet. Kiszámolom az apróból, hogy nekem csak a nagyobbak maradjanak.
- Tessék! A fagyi ára.
- Ugyan apukám. A vendégeim voltatok!
- Jaj! Akkor nagyon köszönjük! Csókolom!
- Csókolom! – hallatszik zavartan Anci hangja is.
- Vigyázz ezzel a legénnyel anyukám! Nagyon eleven! – élcelődik még az utánunk vetett szavakkal, miközben elindulunk.
- Ne ellenkezzen már keresztapa!

Nagy csendben ballagunk. Érezhető, hogy nem csak engem, de őt is meglepte ez a falusi szokás. A Nap kezd az Őrhegy mögé hanyatlani, amikor a nagy gesztenyefák alá érünk. Most először kérdezek:
- Ugye finom?
- Persze! Különösen a csoki!
- Én a vaníliát is szeretem, nagyon kellemes az íze.

Sajnos nagyon gyorsan haladunk, pedig már nem is teljesen egyenesre vettem az utat. Felmegyünk a Kiskert mellett, és a felső úton közelítünk. Ezzel néhány percet nyerünk, és egyben elkerüljük a legelésből hazatérő csordát. Még én is átmegyek a művészbejárón. Szótlanok vagyunk. Megkeressük Annuskát.
- Annuska! Megjöttünk! Holnap eljöhet Anci a Matinéra? A Kis Mukkot játsszák.
- Nem lehet Lacika! Előadás lesz.
- Kettőkor kezdődik, így ha sietünk visszaérünk az estire. Annuska! – veszem hanglejtésemmel könyörgősre a figurát.
- Az más! Akkor természetesen mehettek! – Szinte repülünk a megkönnyebbüléstől.
- Köszönjük! Majd reggel jövök!
- Ne gyere! Majd én megyek! Legalább tanulunk egy kicsit! – mondja Anci, örömét leplezve. Csillog a szeme a megnyugvástól és a gyönyörűségtől.
- Jó persze! Csókolom! Jó éjszakát, Annuska! Szervusz Anci baba!
- Neked is!
- Szevasz Lacika! – búcsúzik, és kicsit huncutkásan mosolyogva még integet is, amikor átbújok a kerítésen.

Nincsenek kételyeim, hogy valami olyan dolog történik velem, ami még sosem. Beazonosítani azonban nem tudom. Mi is lehet ez? Valami olyasmi, mintha folyamatosan gólt rúgnék, vagy a legjobb csokikat enném, netán a legjobb filmeket látnám, a legjobb könyveket olvasnám. Ilyen hosszú ideig még sosem örültem. Talán leginkább ahhoz hasonlíthatom, amikor ajándékot kap az embergyerek, csak ez valahogy már két napja tart. Egyfolytában. Egy biztos: nagyon jó!