Öröm vasárnap ébredni. Különösen ilyen ragyogó napsütésre, na persze, a sültszalonna illata sem kutya. Valósággal kihúz az ágyból. Egyébként nem vagyok lustálkodó típus. Jobban megvagyok a kiugrásos keléssel, ha mégis maradok, akkor iskolaidőben – lehunyt szemmel – a feladatokat, a leckét szoktam átismételni. Ez megnyugtat, mert még lehet pótolni, ha elszúrtam valamit. Most mégis azon veszem magam észre, hogy lecke híján a tegnapi napot bolyongom. Imádságostól, előadásostól, fagyistól. Persze azt a bizonyos tekintetet sem lehet könnyedén kiradírozni. Kezd olyan lenni az egész, mint egy igazi film. Olyannyira kellemes ez az érzés, hogy szinte mindenhová elkísér. Szinte a fellegekben járok, minden könnyen megy, és persze elsőre sikerül. Még a legnehezebb feladat is. Úgy pörögnek ilyenkor az események, mintha felgyorsítanák a filmet.

Megfigyeltem, hogy ilyen jó napok után mindig szerepel az álmaiban a repülés. Most például egy csapat gerlével együtt szálltam. Gyönyörű tájakat láttam fentről, amikor Zagyva fölé értünk megláttam a kis piros tetejű házat. Ez a mi házunk, a nagyházzal együtt. Mások azt mondják: A VITÉZ PORTA. Megpillantottam a focipálya cirkuszos sátrát. Mellette egy pici kislány integet. Anci baba. Szeretnék leszállni, de a szárnyamul szolgáló kitárt kezem nem engedelmeskedik. Teljes erőmmel próbálkozom, de a szél csak visz, csak repít tovább. Már alig látható a csillogó fellépő ruha. Továbbra sem boldogulok a fuvallattal. Teljesen beleizzadok az erőlködésbe. Aztán csak repülök, szállok tovább…

Egy mozdulattal kitakarózom, és fordulok egyet… Ébredezek… Már lassul a szívdobogásom, hiszen kezd eljutni a tudatomig, hogy csak álom volt az egész. Újra itt érzem a tenyeremen a pindurka kezecske melegét, s látom a szépséges tekintetet. Ez nagyon jó. Boldognak érzem magam. Sokkal finomabb ez, mint a legfinomabb körte vagy barack, de még a csoki és a laposhús is csak kisinas az összehasonlítási listán. A könyvekben már olvastam hasonló esetekről, de nem nagyon értettem miről is van szó. Most azonban… Most… Á! Mégsem erről lehet szó, hiszen a könyvekben mindig a szerelmet emlegették. Nekem meg eszembe sem jut – erről az egészről – ez a szó. Sőt! Nem is emlegettük egyszer sem, mint a filmekben… Igen, valószínűleg ez valami más lehet… Kezd világosodni, jut a tudatomba a felkelés kényszere…

Ez a melegség a kezemben egyre valóságosabbnak tűnik. Hirtelen nyitom tágra szemem.
- Anci baba! Hogy kerülsz ide? Miért nem költöttél fel? Elaludtam volna? – csorog ki döbbenten a számon.
- Csak korábban keltem. Megetettem Zolit, aztán jöttem. Klári néni mondta, hogy költselek fel, de… Olyan szépen aludtál. Nem akartalak felkelteni.
- Nyugodtan szólhattál volna – mondom, miközben arra gondolok mióta lehetett itt? Lehet, hogy észrevett valamit az álmodozásomból? Egy kicsit bizonytalanná válok… Azt sem tudom, hogy kibújhatok-e a takaró alól egy szál gatyában? - Megsejti zavaromat.
- Megyek! Mondom Klári néninek, hogy felkeltél, melegítheti a reggelit – mondja, az ajtó felé indulva.
- Aha! Jó!
- Siess! – Már hogyne sietnék. Azért motoszkálok egy kicsivel többet, mert most vasárnap van. Nem beszélve az előadásról. Na és vendégem van. Az én vendégem: Anci baba. Ez olyan feladatot jelent, hogy az ünneplőnek mondható gúnyákat rendesen be kell osztani. Szerencsére remek az idő, így estére megszárad a délelőtti mosás. Ebből következik, hogy a három ünneplőnek mondható ruhám szépen elosztható, ha az elsőt kimossa anyu, akkor négyszer vehetek tisztát. Nem tudom, hogy oldottam volna meg a helyzetet néhány évvel ezelőtt, amikor – egy kis jóindulattal – csak két teljes ünneplőm volt. Ez nyárra értendő, mert az őszi, téli időszakra csak egy pulóverem van. A muzsikálás azonban, tiszta Isten áldása nekünk. Bevétel, ami a fizetésen felül jön. A csemetézés, bolti helyettesítés, varrogatás is idetartozik. Ez nem jelenti, hogy minden nap nagykanállal ennénk, de azért már elmozdultunk az egymásranövős korszaktól (ezt mi találtuk ki, a rokonságon belül a kinőtt ruhákat örökölték meg a kisebbek, ezért lett egymásranövős kor). Így azért könnyebb a helyzet. Vinném a tegnap délutáni és esti váltást, de nem találom. Valószínű anyu megelőzött. Lehet, hogy már szárad a kötélen. Ünnepi rózsaszínű szappan, fésű, tükör, cipőpucolás. Az egész nem tart tovább öt percnél.

- Kicsípted magad! – fogad a fakanál mestere.
- Jó reggelt anyu!
- Így nem lesz lagzi, ha a menyasszony várja a legényt – csipkelődik. Ez pillanatok alatt pirosra festi az arcunkat.
- Ne bomoljon már anyu! – Muszáj más irányt venni. – Éhes vagyok. Anci baba éhes vagy?
- Nem. Már reggeliztem.
- Kakaót sem kérsz? Ovomaltin, Dodo bátyám küldte nyugatról, Németországból.
- Tényleg? Azt megkóstolom – s alig adja tudtunkra engedékenységét, talán kíváncsiságát, már előtte is díszeleg a szép, piros bögre.
- Vigyázz! Forró!
Sűrű napunk lesz ma. Délelőtt előadás. Délután ebéd, matiné, előadás.

Aztán ez a sűrű nap úgy repült el vastapsostól, húslevesestől, Kis Mukkostól, sikerestől, mintha egy perc telt volna el. Már bontják a sátrat. Nagy a sürgés. Itt ülök megint a kapunkban. Egy kislányra várok. Anci babára. Sokkal gyorsabban ideér, mint máskor.
- Szevasz!
- Szervusz! Mit csinálunk?
- Mit csináljunk?
- Menjünk egy fagylaltra!
- Menjünk.

Egymás mellett ballagunk. Nem fogjuk egymás kezét. Először, amióta a kútnál megfogtam. Nem tudom az okát, miért? Aztán csendben is vagyunk, csak a szokásosnál halkabb köszönések szakítják meg szótlanságunkat.
- Majd… – mondjuk teljesen egyszerre.
- Majd jövünk jövőre.
- Gyertek!
- Biztos, hogy jönni fogunk! – nyugtat. A keze pedig szép lassan eltűnik az enyémben. Újra hallgatunk. Annyi mondanivaló lenne. Csak az idő. Nagyon kevés. Már visszafelé kullogunk. A helyzet odahaza sem sokat változik. Édesanyám tejberizzsel kedveskedik nekünk.
- Éppen időben érkeztetek. Kész van a rizsa. – Közben már kanalazza a mesés tányérokra. Meg sem kérdezi, kérünk-e? Turkálom, hogy hűljön.
- No! Akkor holnap mész a cirkusszal? Vagy te maradsz itt nekem, anyukám? – Észrevette zavarunkat. Ezt a helyzetet szeretné oldani. Nem sikerült. Most még jobban markolássza a tehetetlenség mindenem. Eltüntetjük, szó nélkül, a porciót.
- Megyünk egy kicsit még játszani?
- Aha! – Kimegyünk a búvóhelyemre, a fészer mögé. A hinta már nincs felszerelve, miután tavaly leszakadt, és már el sem bír rendesen. Még mindig csendben ülünk a farakáson. Aztán megtöröm a csendet:
- Nem igazságos ez – szólalok meg olyan halkan, hogy talán még a levelek is túlharsognák.
- Ühüm! – hallatszik ki a szepegésből.
- Kivel fogsz tanulni? Aztán a templomot sem tudtam megmutatni, meg a Kőasztalt…
- Én pedig nem tudtalak megtanítani lovagolni. Jövőre, majd azzal kezdjük. Jó! – Ez szinte jelszóként hozza vissza a mosolyt. Fogjuk egymás kezét. Mindkettőt. És fennhangon, kacagva, ugrálva soroljuk az élményeket.

- Emlékszel! Reggel, amikor megjöttetek. Nem mertél felénk jönni a sátorépítésnél…
- Csuri megint kinyitotta a rácsot… Azt is észrevettem: engedted, hogy győzzek a Bokszos Petiben…
- Nagyon szépen számolsz, az olvasással sem lesz baj…
- Hú, de finom is volt a kakaós gríz…
- A laposhús sem volt kutya…
Nem tudom mennyi idő telt el, de folyamatosan beszélünk. Szinte egymás szavába vágva ömlik az élmény. Szökdelünk, ugrálunk.
- Várj itt! – szakítom meg a csillogószemű hangzavart. Szaladok. Rohanok. Anci tanácstalanul áll, amikor visszaérek. - Ezt neked adom! – húzom elő a hátam mögül a vendégségi nénitől kapott feszületet. – Ő biztos visszahoz!
- Aha! – Kicsit megint szepeg. Nem sír, csak szepeg. Nekem se sok hiányzik. – Én is adok valamit. – Picike, mintás bicskát csúsztat a kezembe. Teljesen forró, mint a keze.

Ismét csend van. Sötétedik. Későre jár. Anci beköszön a konyhába, búcsúzóul. Fehérre szorított kézzel a cirkusz felé ballagunk. Már nincs cirkusz, sátor sincs. A szekerek némelyike az égig megrakva egymás után sorakozik. Továbbra is óriási munkában vannak. Alig akad olyan szekér, ami elé befogták a lovakat. A négylábúak jóízűen falatozzák a bevételből vásárolt friss abrakot.
- Csókolom Annuska! Megjöttünk.
- Búcsúzzatok el Ancikám! Még aludnod is kellene! Hajnalban, egész korán indulunk! – A franc egye meg! Eljött ez is! Miért nem lehet ez másként? A bőgés keringet.
- Szervusz! Jó legyél!
- Szevasz! – jön a pityergő válasz. Két hatalmas cuppanós puszit kapok. A válasz halkabb. Szorítjuk egymás kezét. Érzem rohannom kell, mielőtt a gyengeség nyerne.
- Gyere Lacika! Én is adok! Nagyon büszkék lehetnek rád a szüleid. Mondtam is nekik, amikor elköszöntünk. No! Ne szomorkodj! Jövő ilyenkor újra jövünk – hallom már távolabbról. Nem merek visszanézni. A sírás keringet. Végül valami kényszer mégis visszafordítja a fejem! Anci integet. Én is. Most már háttal megyek. Egész a kapuig. Megállás nélkül integetünk. Ez jó. Így addig nem törik el a mécses. A kapun belül aztán egyre jobban szorít. Alig érek hátra a fészerhez, ahol aztán kiborul. Levegőt sem kapok. Iszonyatos pocsékul érzem magam. Eltelik egy kis idő, mire megnyugszom. Bújva sompolygok a nagyszobába. Végtelen hosszú ideig nem jön álom a szememre.

Nem vagyok biztos benne, hogy egy órát hagytak aludni az élmények. A kisbicska melegét egész éjjel a kezemben tartottam. Alig kezd virradni, már ugrok. Gombázó sötét van. Kirohanok a kapun. És megyek, megyek… Megyek a focipálya közepe felé. Teljesen üres. Még – utolsó próbálkozásként – leszaladok az útra, de az is teljesen üres. Visszaballagok a kapunk elé, és letelepedek a tőkére. A nagy ürességet bámulom. Nem tudok túljutni a dolgon. Gondolkodni sem vagyok képes, miközben egyre jobban virrad. Apu és anyu elmentek munkába. A Nap egyre jobban idetűz.

Karcsi hangjára ébredek!
- Szevasz!… Korán keltél… Focizunk?

(Elnézést kérek, de itt most pihen egy kicsit az Anci című kisregényem. Néhányan kérték, hogy be tudják érni magukat! Így folytatása egy hét múlva következik!)