Fikszírozza a csendet –
az ötszáz mögött hált fény.
Álom nélkül hagyatva –
a tegnapot bolyongom,
S kegyelmét várom.
Ma – majd talán nem –
ma majd veszejt ködjén.
Hát ki szakajtott téged –
Látatlanul gyanú felett –
bugyannásom remélvén?
Sunyiba veled –
fordított szív bojtoddal együtt!
Mily szerszámot küldesz –
amúgy balfékről,
Vakított vérem nyomán?
Már a lég –
a könny is ólomra gyűjt,
Nehogy aztán még szusszantsak is.
Hát egy nagy takony vagy,
Úgy zölden, ahogy illik.
Semmibe veszed a küzdelmünk –
szakadj meg!
Árokba rántasz – túléltem –
Bocsánat – remélek!
Gyilkot adsz kézre –
hogy fordulna feléd!
Még mindig élek –
S bőgésedre bizalmat építek.
Tátod a szádat éltetőnk –
Úgy Róna felől –
fikszírozón?
Le sem zártam –
ha mindenáron tudni akarod.
Nem hagytam reményt a szemétnek,
Hogy ne szemből legyek –
gúvadt szemének.
Bár sajgó szívem,
S puhán is gyémánt bensőm csak vértem,
Mégis tanúja vagy!
Mint húzza belét a számító?
Tán még! Majd! Most!
Itt aztán megroggyan!
No-no!
Nem én!
