Pírba szégyelli – napi negyvenét –
A domb mögé hanyatló korong –
Kezd emberivé merülni –
A szöcskezenén hangolt levegő.
A térbe nyúlt elmém keskenyén,
Már nem esetlenség forrong –
Marad ideje megpihenni –
Hisz’ – napok óta nincs egy felhő.
Mily nagy is az emberi lelemény –
Virít keze a szemközti dombon –
A sokfunkciós egyszerű építmény –
A körbezárt családi vagyon.
Ezerkő kerítésén a föld földdé hízik,
Mint csökken emitt – nő ott.
Falával a ritka áldásban bízik,
Mit így, kicsit tovább megtartott.
Zenét vált – alkonyban – a sziget,
Az Adria – védett - keleti csücskén –
A távolból az utolsó komp integet,
Dudaszón – visszhangja tercén.
Az elhaló cirip-ciripen hangol –
Kólóra szaporáz a helyi banda –
Fáradhatatlan szorgalmán táncol,
Miként az álomnak esélyt hagyna.
Pasman sziget, Horvátország, 2001. július
