Szeret mulatni a zagyvai nép, mikor itt az ideje. Angyal mamám mindig mondogatta, hogy: „Aggyig toáncojj, ameggyig nem nyekeregnek a bütykeőid!” Én úgy gondolom, hogy ezzel szinte mindenki így volt felénk. Persze, az is lehet, hogy nem. Néha ugyanis, egy-egy túlcsordult (éppen vidámra itta magát) legény, vagy idősebb ember a csikorgó lábúakat is felkapja – a leskelődő székről – egy serdítésre. Itt a faluban, minden időszaknak megvannak a báljai. Ilyenkor, az alkalomnak megfelelően díszítik fel a Nagytermet. Mindenki ott van. A nagymamák, nagypapák, apukák, anyukák a körberakott gardír- vagy leskelődő székről biztosítják a teljes felügyeletet, és a legkisebb mozzanat sem maradhat titokban. Apuék – a Vidám fiúk zenekarral – rázendítenek a nótára, és már jöhet is tánc. A fiatalok aztán – sokszor – reggelig ropják a figurákat.

Így a tél és a farsang vége felé, Maszkabál van a Nagyteremben. A bál előtti héten a legények, mindennap Ijesztőznek. Különféle bőrökbe, maskarákba bújva keresik fel a lányos házakat. Ilyenkor elűzik a gonosz szellemeket, és természetesen eladóvá léptetik azt a leányzót, akihez ijesztgetni elmennek. Ezt onnét tudom, hogy néhány éve – Csikós keresztapámnak, és a véletlennek köszönhetően – én is maskara lettem. A legfiatalabb maskara Zagyván. Szerettem ebben a játékban részt venni. Nagy kár, hogy idén már nem jártuk a falut. Az történt, hogy Jóska keresztapám bevonult, és nem volt szervező, aki elindította volna az egészet. Most éppen csak az történt, hogy néhány maskara az utcán ijesztgette a lányokat. Ez aztán már nem volt az igazi. Aztán pedig a lovasszekéren járták a falut a kifestett arcú, de most már magyaros legény illetve lány ruhába öltözött fiatalok. Amerre csak elhaladtak, valamit mindenki adott a kocsialjba. A szegényebbek kevesebbet, a tehetősebbek többet. Egy-egy oldal szalonna, egy-egy pár kolbász, sütemény, kisebb ajándéktárgyak, kézimunkák, italok, de az is előfordult, hogy valaki egy egész csülköt ajándékozott. Ezt a bál alatt – legtöbbször – tombolán sorsolták ki. Ez egyébként egyben toborzója is volt a Maszka-bálnak, hiszen mindenki szerette látni ki is nyerte el az ő ajándékát. Hatalmas kacagás kísérte, ha valakinek a sajátját húzták ki. Ilyenkor választhatott a még meglévő tárgyak közül. Az így befolyt összeg is jól szolgálta a költségek fedezetét.

Két Maszkabál is dukál Zagyván. Az egyik szombat délután van, a gyerekeknek, majd estétől pedig a felnőtteknek. Bár, ha jobban belegondolok, még egy harmadik is van az ovisoknak. Ezt nem tartottam teljesen igazságosnak, mert a kisebbeké délután 4-től 8-ig tartott, míg a nagyoké egészen hajnalig. Ezért fordulhatott elő az is, hogy a bál vége felé már sok legény elhajlott. Persze a lányok is eléggé laposakat pislogtak a kakasszóra. Ezt onnét tudom, hogy egy alkalommal elaludtam a székben édesanyám mellett. Ekkor már nem vittek haza, hanem ott szunyókálhattam. Hajnal felé aztán már ébredeztem, és már csak úgy csináltam, mint aki alszik. Biztos is lett számomra, hogy még a bálban sem szabad a prüszkölősből (pálinka, amely az erősségénél fogja furcsa szájjátékra kényszeríti a fogyasztóját, éppen a köhögés és sóhajtozás között) inni.

A Maszka-bált még különlegesebbé, titokzatosabbá tette a rendhagyó öltözködés és az álarc. Ebből is érzékelhető, hogy már hetekkel előbb beindul a titkolózás: ki-minek öltözik a bálra? Általában a családok választották ki a jelmezeket. Így lehetett a legjobban titokban tartani, de néha – a komolyabb szabómunkák miatt – a varrónők is a titkok közelébe juthattak. Mariska keresztanyám, és Angyal mamám, ezért már előre tudták ki-mire készül. Ilyenkor kora hajnaltól, késő estig csak varrtak és varrtak. Édesanyám, sőt már a nővérem is segített ilyenkor, hiszen minden lányos család a gazdagságát szerette volna kimutatni egy-egy új ruhával. Nem is beszélve az új, elsőbálos lányokról. Nekik eddig nem is volt efféle ruhájuk. Minden évben 15-20-an is elérték ezt az elsőbálos kort. A legények is voltak legalább annyian, de valahogy az Ő elsőbálosságuk inkább a szégyenlősség bálja volt, mint a megmutatomisságé.

Eljött a szombat. Nincs ugyan meleg, de a télhez képest azért ez a plusz 2, sok. Még a tégla sem nagyon kellett este a dunna bemelegítéséhez. Tervezem a mai napot. A maszka-bál napját. Az isi (iskola) gyorsan elszalad majd a négy órával. Aztán mehet a készülődés a bálra. Nem leszek idén valami komoly maszka. Csak egy sima menyecske, úgy rendesen. Sergős piros szoknya, hímzett fehér blúz, jó kitömött melltartó, műhaj, és igazi babos kendő (ez a babos kendő a kor divatja volt; a fiataloké piros alapon fehér pettyes vagy fordítva, az időseké pedig fekete, illetve valamilyen sötét szín), mindez bevégezve egy csomagban kapott, de Erzsi lábára még nagy törpesarkú cipővel. Jaj és majdnem kifelejtettem a majdnem térdig érő bugyogót. Azt az igazi torpedósat, azzal az igazi bugyiszínével. A szélére – amolyan megdobásként – anyu még cifra rojtozatot is varrt. Az egészet még betetézte egy kis rúzs, néhány műszeplő, szemfestés.

Saját magam csináltam – a szöges doboz kartonjából – álarcot. Duplán és hátul keresztbe gumiztam fel, hogy ne járjon le rólam mint tavaly. Ezt is én találtam ki magamnak, mint a menyecskeséget. Az álarc alsó gumija enyhén felfelé, a felső pedig kicsit lefelé húzott, így lehetetlen volt leesnie. Le is írtam Anci babának a levélbe, hogy hogyan lehet ezt jól megoldani. Ja! Képzeljétek! Levelezünk.

Anci már lassan három éve, hogy elment. Azaz nem is tudom, mert lehet az is, hogy csak itt volt, a cirkusszal. Aztán elment. Az iskolát meg elkezdték az előttünk lévő régi focipályán építeni. Sőt! Már el is készült, és abba fogunk járni. Anci baba elment, és az új iskola miatt nem volt nekik hová jönniük a cirkusszal. Tavaly májusban itt jártak a szüleivel, amikor a szomszéd falukban kötötték le a nyári szerepléseket. Eljöttek Zagyvára is, de itt nem lett fellépés. Nem volt hol. Én éppen iskolában voltam, így nem találkoztunk. Meg is sirattam, hogy nem jöhettek be az iskolába, mert óra volt. Úgy rendesen. Szepegősen.

És most képzeljétek el! Karácsony előtt levelet kaptam. Én. Magam. Az első levelet. Még sosem kaptam csakis egyedül levelet. Az volt a kopertára írva:

Földi Lacinak
Zagyvára
Volt rajta bélyeg is. A postás néni meg tudta, hogy nekem szól. Hatalmas izgalom volt ez az első levél, mert a hátára az volt a feladóhoz írva:
Anci baba
Budapest Jázmin köz 11.

Szinte szétcsattantam az izgalomtól, amikor anyu az iskola után odaadta. Levél nekem. Csak nekem. Rohantam a kiskonyha sarkába. Gyorsan leszórtam a táskát, a kabátot, a satyeszt (sapka), az síbakancsot. Jó ideig csak néztem a levelet. Nem tudtam mit kezdeni vele. Hol az elejét néztem, hol pedig a hátát. Nagyon szép volt rajta az írás, és ahogy jobban megnéztem még szép kis virágok is díszelegtek a ragasztás mellett. Már nézem egy ideje. Gyönyörű levél. Az enyém. Nekem küldte Anci. Ugyan mi lehet benne? Csak nincs valami baj? Sietve keresem az ollót. Levágom a szélecskéjét – ahogy anyutól láttam –, és előhúzom belőle a füzetlapot. Gyöngybetűk mosolyognak a szemembe:

Kedves Lacika!
Anci baba vagyok. Tudod a cirkusszal jártunk nálatok. Remélem emlékszel még. Anyukám mondta, hogy nem tudunk Zagyvára menni szerepelni, már nincs hová, és így írjak neked levelet. Májusban én is elmentem Zagyvára a szüleimmel, de most sem volt hely a cirkusznak. Aztán nem mehettünk be hozzád az órára. Még sírtam is, hogy nem várhattunk a kicsöngetésig. Amikor meg szerepelni voltunk te éppen Zsíroshegyen nyaraltál. Sírtam is.
Mi ideköltöztünk Pestre, de a faluban jobb volt. Szegény Zoli, a pónim meghalt, így most Serkével szoktam szerepelni. Serke nem póni, hanem igazi ló. Szürke. Ügyes. Az iskolában színötös lett a bizonyítványom.
Én sokszor szoktam a kis feszülettel beszélgetni magamban, amit te adtál. Már voltunk templomban is, és nagyon szép volt.
Írd meg, hogy milyenek a jegyeid, és meg van-e a bicska még.
Sokszor puszil Anci baba.

Olvasom. Mindent leírt. Szépen. Az azonban sehogy nem akart a fejembe menni, hogy azt gondolta, hogy már elfeledkeztem róla. Sajnáltam, hogy meghalt a pónija. Szegény Zoli, még nálunk vele lépett fel Anci baba. Én is írtam levelet. Ancinak. Az első levél, amit én, magamtól írtam. Megdolgoztam vele rendesen. Hol tele volt hibával, hol meg csúnyára sikeredett. Egy hétbe is beletelt mire elkészült. Írtam a Karácsonyról, Újévről, Mit hozott a Jézuska, meg hogy készülünk a Maszkabálra. Tegnapelőtt újabb levelet kaptam. A másodikat. Anci írta. Azt írja náluk nem Maszkabál, hanem Jelmezbál lesz. Különösnek tartottam, mert erre felénk hatalmas előkészület és igyekezet előzte meg a Maszkabált! Nem tudtam, hogyan van ez egy Jelmezbálnál. Lehet az is, hogy nem is járnak Ijesztőzni? Mondanom sem kell, hogy egy órán belül elkészültem a válasszal. Még azt is elárultam benne, hogy menyecskének öltözök idén a bálra. Azt azért nem mertem beleírni, hogy nem színötös lett a félévi, mert bizony belibbent egy négyes. Énekből. El is határoztam, megmondom apunak, hogy harmonikázni sem akarok, mert akinek ilyen bot füle van az csak négyest kaphat. Igen! Ez lesz a legjobb! Megvárom még az Oberon – különösen fájintos a basszus része – végét a kottaiskolában, aztán kész. No ezeket nem írtam meg. Csak a szánkózást, meg a szénszünetet. Aztán még azt, hogy nem is volt érdemes olyan szépet rajzolnom és írnom az Ilonka Emlékkönyvébe, mert most már mindenki velem akar az Emlékkönyvébe rajzoltatni és íratni. Még azok is, akiket nem is szeretek. Azt sem mertem odaírni, milyen szívesen elmennék hozzájuk, hogy megnézzem milyen egy Jelmezbál, hiszen én még csak Maszka-bálban voltam.

Lassan négy óra! Be vagyok nagyon terelve a kiskonyhába. Ott dolgozik rajtam anyu! Jól alakulok, de nem értem, hogy miért nem engedett fel a nagyszobába a kendőért. Csak kiabált Erzsinek, aki lehozta, és már rohant is vissza, pedig Neki csak nyolctól lesz a bál. Mindegy. Elkészülök. Mennék a nagyszobai sifonhoz (hatalmas, tükrös szobai szekrény) megnézni magam. Nem mehetek. Nem engednek. Így csak a kis tükörben nézhetem meg magamat. Miért nem mehetek fel?
- Le vannak vetkőzve a lányok, és nem illik odamenni. - hárít anyu. Belenyugszom. - Mehetsz! - adja ki a jelszót. - Majd később én is jövök.

Belépek a szinte még új kultúrba. Tavaly lett kész. Ez az egész egy nagy csoda. A falu adta össze rá a pénzt, és az emberek, asszonyok és mi gyerekek is magunk építettük fel. Gyönyörű lett. Mellesleg hatalmas. Olyan mint az az igazi színház, amit Tarjánban láttam. Nagy a nyüzsgés. Ahogy belépek, megcsap a jó meleg és a zene. Már áll a bál. Nem sok mindenkit ismerek fel. Talán a leselkedő székeken ülő szülőket és nagyszülőket. Mindenki beöltözött valaminek, vagy valakinek. Van itt gomba, bohóc, angyal, királylány, Döbrögi, meg Lúdas Matyi, medve, liba minden. Engem sem nagyon ismernek fel. Nem is merek senkihez szólni sem. Hogy anyu miért nem jött velem? Ezt elképzelni sem tudom. Már majdnem azt találom ki, hogy a színpadra megyek magányomban, apuhoz. Azonban ezt nem lehet, hiszen őt nem szabad zavarni zenélés közben. Azért két szám között odaint felém! Nyugtázva, hogy felismert. Na végre megjönnek anyuék. Odasomfordálok és leülök mellé.
- Mért nem mész táncolni? Már mindenki táncol – súgja a fülembe.
- Nem ismerem fel a lányokat – mondom csendesen.
- Nem is kell, te buta, hiszen most lány vagy. Majd felkérnek a fiúk most téged. - Híj, az anyját, ez eszembe sem jutott. És tényleg már jön is egy. Egy igazi kis legény, de mit akar ez velem, hiszen egy fejjel kisebb. Még ilyet. Majd még ránk is azt fogják mondani, hogy „Úgy néznek ki, mint Zoro meg Huro!” Azonban nincs menekvés.
- Szabad? - kérdezi, döbbenetesen eltorzított, de mégis lányos hangon. Ebben a pillanatban jövök rá, hogy biztos lány csak éppen legénynek öltözve.
- Persze – mondom én is cincogósra fogva a hangom.

Kiérünk a parkett hozzánk közelebb eső részére, amikor megfogja a kezem. Egy picinyke kezecske. Sokkal kisebb mint az enyém. Belesimul. Meleg. Olyan igazi öt picurka ujjacska, egy tenyérnyi melegséggel...
- Anci! - nyekergek alig hallhatóan. Nincs válasz, csak egy kis ágaskodás és egy puszi. Majd szétcsattanok az örömtől... Repülünk... Száll minden... Csak ketten... Nincs lekérés... Újong a lelkünk... Sereg a nagyobbacska legény-lány szoknyája, a tundrabugyival, s a pici könnytől egyre maszatolódik a lány-legény festett bajsza... Nincs megállás... Csak szorítjuk, szorítjuk egymás kezét és táncolunk... Egy szót sem szólunk... Szárnyalunk...

Folytatása következik