Már december van, és még nem jött levél Ancitól. Mindenem azt súgja, hogy valami baja esett. Próbálom felidézni arcát, de egyre inkább nem sikerül. Szeretnék valamit csinálni, de az elküldött levelek visszajönnek. Mígnem talán a harmadik hátára valaki odaírta: disszidáltak. Mit csináltak? Nincs is '56, akkor minek disszidálni. Csak nem háború van arra, ezért nem jöhettek. Eddig nem nagyon olvastam az újságban a hírek oldalt, de most azzal kezdem. Kuba, meg az amerikai elnököt megölték. De sem Ausztriában, Olaszországban, de még Franciaországban sem írnak háborúról. Van szó néhol valami imperializmusról, meg hogy a kapitalizmus agyonrohadja magát, aztán valami párizsi tüntetésekről is, de háborúról semmi. Mi lehet abban jó, ha valaki disszidál? Minek mennek oda, ha annyira rohad minden? Mi lesz velük ott? Hol lakhatnak egy ilyen disszidálásban? Hogy tudnak ott disznót vágni, hogy legyen ennivalójuk? Teljesen érthetetlen.

Megérkezik a Télapó-Mikulás is, de nem igazán örülök mostanában semminek. A félévibe is belefog csusszanni ismét egy négyes, mert azt mondtam a tanárnéninek, hogy nem énekelek. Mi a fenének kéne nekem énekelnem, amikor fa a hangom. Ezt hatalmas marhaságnak tartom. Vannak akik tudnak énekelni, mások meg nem. Ha rendesen meg lenne ez csinálva, akkor úgy lenne, hogy mondjuk nekem egy nóta helyett meg kell oldanom öt számtanpéldát. Azonban nem. Inkább beírják, hogy négyes, és az nem igazán szépen fest a sok ötös mellett. Mostanában szeretek viszont őrsire járni, mert van az a rúgós foci, és sakkozni is lehet. Mindig sikerül az első háromban lenni. Sőt! Sakkban egyszer – én egyedül – legyőztem az őrsvezetőnket, pedig az még senkinek sem sikerül. Jenő már majdnem megverte a múltkor, mégis addig silabizált (elmélkedett) rajta míg végül döntetlen lett. Ez a legritkább, ebben a játékban. Hiszen – általában – hol az egyik, hol a másik győz. A rúgós focit is szeretem, de ott csak ketten lehet játszani, míg sakk meg malom tábla van több is. Aztán még olyan ügyesen is van megcsinálva, hogy az egyik oldala sakk, a másik pedig malom. Még egy hét van hátra a szünetig. Most nem jó, mert nincs hó. Nagyapa azt mondja, hogy jön a hó, mert fáj az ujjának a helye. Három is hiányzik neki. Ez amolyan dróthúzó betegség. Egyszerűen elront egy kicsit valaki, és nyissz! Már le is nyírta. Azt mondogatja: „legalább nem kell annyi körmöt vágni!” Azt azonban egyáltalán nem értem, hogy hogyan fáj, ha nincs. Most mégis azt mondja, hogy fáj. És ez azt jelenti: esni fog a hó. No ez a két dolog miként jön össze? Ez aztán megint valami hatalmas titok. A kasza fenésnél még azt is megmutatta, milyen előnyös az ujjnélküliség. Nekem viszont lehet, hogy így sem kéne, mert még így nagyon nehéz kifogni egy rendes akkordot a muzsikán. Meg nem is szeretem, mert énekelni sem tudok, akkor meg minek zenélni? Nem?

Ahogy kinézek – a jégvirágtól lassan leolvadt – ablakon, látom jön a postás. Mindig várom a postást. Szaladok elé, hogy ne kelljen bejönnie.
- Csókolom! Jött levelünk?
- Szervusz Lacikám! Csak két képeslap – s már nyújtja is felém. Két képeslap. Egy szokott jönni. Dodo bá'-tól.

Jaj! Ne! Rohanok be! Nagyon ismerős az írás! Gyönyörű! Csillog a szemem, lelkendezik mindenem! Anci? Viszont nem látom rendesen, mert ilyenkor aztán korán sötétedik. Alig várom, hogy beérjek. Lámpa fel... Már csak egy képeslap létezik. Ő írta. Nincs senki idehaza, így nyugodtan adhatok a képeslapnak egy puszit, még mielőtt olvasom. A baloldala teljesen tele van írva.

Szervusz Lacika! Kellemes Karácsonyi Ünnepeket és Boldog Új Évet Kívánunk, a messze távolból: Anci, Annuska és Zoltán. Mi az, hogy messzi távol? Ezt Dodo bátyám írja mindig... Csak nem? A francba! Akkor megint nem mehetek Pestre, pedig már nyár óta gyűjtöm a vasárnapi pénzből, és a visszajárókból sem veszek csokit, hanem azt is félreraktam, hogy elég legyen a vonatra.
Jaj! Oldalra kell fordítanom a lapot, mert ott folytatódik: Jól vagyunk. Sokat kerestünk a nyáron, de sajnos még mindig a lakókocsiban lakunk. Nagyon hiányzol. Sokat sírtam, mert nem mondják meg mikor mehetünk haza. Tudod a tengerhez szoktam lemenni és ott ábrándozok. A Maszka-bálról...
Újabbat kell kanyarítanom a lapon: Nem tudok iskolába menni, mert még nem tudok jól olaszul, aztán itt mindenki olaszul beszél.
Jó legyél! Puszil Anci!

Tanácstalanul bámulok a semmibe. Teljesen érthetetlen. Az egész. Minek kellett odamenniük, ha még iskolába sem járhat. Hihetetlen. Rettenetes. Most akkor? Ez már rosszabb mint a filmekben, meg a könyvekben. Most akkor ő sem? Eljutok a felismerésig, hogy nem jöhet haza, hiszen Dodo bátyámat sem engedik. Nem lehet. Miért nem lehet? Lehetséges, hogy olyan sokba kerülne? Mama azt mondja, azért mert be sem engedik őket '56 óta. Még ha pénzük is van. Nem tudom megoldani. Akkor azok a nagy emberek hogyan jöhetnek, meg a focisták. Ők miért jöhetnek, Anci meg nem?

Gyorsan kapom elő a levélpapíros tasakot. Írok. Levelet. Mindent leírok. Azt is milyen rossz most nekem, hogy mi a helyzet az iskolában. Leírom a szüreti bált... Aztán az őrsiről is írok... És persze azt, hogy már gyűjtöm a pénzt, és én is disszidálni fogok. Szép lett. Annak ellenére, hogy nem piszkozatról csináltam. Ránézek az órára, hiszen ha sietek akkor még a Posta zárása előtt odaérek. Beleteszem a kopertába. Ráírom a nevet. A rohadt életbe! Hová küldjem? Forgatom ide, forgatom oda a lapot. Nincs rajta cím. Miért nincs rajta? Most hová kell ilyenkor küldeni? Tanácstalan vagyok. Majd szétszakadok a dühtől.

Aztán eszembe jut az a kémkönyv. Abban a bélyegre nyomott pecsétből tudták meg, hogy honnét is érkezett a levél. Próbálom én is kisilabizálni (kikövetkeztetni). El van mosódva. Előveszem – szintén a könyvből tanultak szerint – a bélyeggyűjteményes nagyítóüvegemet. Nehezen vehető ki, de igen. Genoa 81. Ez van ráírva. Hol lehet ez a Genoa? Még sosem hallottam róla. Aztán a bélyegre is az van írva: Italy. Merre lehet ez? Döbbenetes. Nincs is a térképen. Meg különben is minek kéne tudnia akkor Ancinak olaszul, ha Italy-ból jön a levél, ami még a térképen sincs rajta. Van viszont Olaszország. Ez lehet a nyitja! Hiszen a Szovjetunió helyett is azt írták oda, hogy CCCP. Pillantok kétségbeesetten az órára. Még 10 perc. Meg kell keresnem. A térképen keresős játék során már az is előfordult, hogy néhány másodperc alatt megtaláltam. Nincs. Kapkodok. Már csak öt perc. Nincs. Nem hiszem el, hogy éppen most... Tengerpart, ugrik be. De hülye vagyok! Csak a tengerparton. Ott sincs, illetve van Genova. Nagyon dühös vagyok, mert nem tud elmenni a levél. Aztán ezért is, mert miként lehet az, hogy kihagynak a bélyegzőn egy betűt? A suliban egyből kettős piros lenne a jutalma, de hogy egy bélyegzőn...!? Azért holnap rákérdezek az isiben. Közben azért el kezdem a térképen keresni Zagyvát. Hiszen ezen a lapon még sosem kerestem meg.
Megtalálom Magyarországot. Azonban kiírva csak az van a városok közül, hogy Budapest, aztán Miskolc és Pécs. Még Tarján sincs. A nagy térképről azért tudom körülbelül merre lehet. Próbálom megmérni, ahogy tanultuk: Milyen messze is lehet? Budapest két ujjnyi. Rakom tovább az összetett két ujjamat, számolom. A francba! Majdnem tízszer fért oda. Az nagyon sok. No ezért nem tudnak hazajönni.

Egész éjjel alig aludtam. Szerettem volna megfejteni a dolgot. Sajnos a tanár néni is megerősítette előző napi felismeréseimet. Csak... Még azt is hozzátette, hogy Genova hatalmas város. Majdnem akkora mint Pest. Ez kicsit elszomorított, de nem adtam fel. Címzésnek az írtam, hogy 81-es Postahivatal. Ezt onnét tudtam, hogy a zagyvai postán a bélyegző alján is volt egy szám, ami 1-es volt, mert a postásnéni szerint csak egy van a faluban, ezért egyes. Ez a Genova tényleg nagy lehet 81-es is van.

Válasz nélkül

Ma Karcsival kinézünk a Ravasz-lyuka, ibolyázni. Nincs valami nagy meleg, de ilyenkor már meg szoktuk találni az első szálakat. Biztos helyeink voltak, ahová odasütött a nap. Ennek a korai ibolyának különösen jó illata van. Egy-egy kisebb csokorra valót sikerül begyűjtenünk. Később aztán még ajándékba is szoktunk szedni. Már hazafelé ballagunk. Ilyenkor még korán hanyatlik a Nap, és gyorsan kezd harapós lenni az idő.
- Nemsokára kezdődik a bajnokság. Én már nagyon várom – kezdi Karesz a focival, hiszen mindene a foci. Nekem is, de szerintem ő ügyesebb. Bár, én is igyekszem!
- Én is! Bár nehéz lesz majd a rónai Partizán ellen, mert tudod itthon is csak az utolsó pillanatban vágott nekik Jenő egyet.
- Aha! De azzal nyertünk.
- Nyertünk! Csak akkora lokajok is vannak köztük, hogy Rónán nehéz lesz.
- Ha Jenő a kapuban is lehetne meg kint is, semmi bajunk nem volna.
- Jó lesz a Kurinka is, figyeld meg. Nem véd rosszul.
- Majd meglátjuk – zárul a latolgatás.
- Kész van-e a lecód?
- Persze! Mindjárt megírtam, mert el sem engedtek volna. - Ő egy kicsit szigorúbbra van fogva nálam, de nem is kell nagyon biztatni ezügyben. Én egy kicsit lustább vagyok, de még soha nem fordult elő velem, hogy lecke nélkül mentem volna isibe. Szét is durrannék, ha egyszer elfelejteném megírni. Persze ezzel nem mindenki így van. Sokan kapnak karót miatta.

Elköszönünk. Odaérve a kapunkhoz, látom, hogy levél van a ládában. Gyorsan lépek oda, mintha bárki is megelőzhetne. Reménykedve felhajtom a doboz tetejét... A fejemben dobog a szívem... Az én levelem... Rohanok be... Leülök a sarokba, és csak bámulom a levelet. Valami „destirotare...”, és még valami van odaírva, amit nem tudok elolvasni. No ezt sem értem. Mi lehet ez „desti...” mit tudom én mi?... Aztán van egy nyíl, ami a koperta hátán, az én nevemnél végződik (akkoriban, még a boríték hátoldalára kellett a feladót írni). Itt aztán már magyarul is ott van: címzett ismeretlen... Nem sikerült – nyugtázom -, s a tehetetlenségtől szinte felrobbanok. Mit kell ilyenkor csinálni? Mit lehet? Kihez forduljak? Elmondjam-e valakinek? Elmondhatom-e valakinek?

Múlnak a napok, hónapok. Az évvégére énekből is megkaptam a kegyelem ötöst, így nem lett a biziben csúnyaság. Szerettem az ötöst. Karcsi is kitűnő lett. Örültünk a vakációnak, a nyárnak... A nyár nagyon jó! Sokat lehet focizni és játszani. Mi még olvasni is szoktunk, különösen az esős időben. Ezt úgy csináltuk, hogy Öcsi (Karesz öccse) is értse, hogy felváltva olvastunk, hangosan. Sok könyvet kiolvastunk így nyáron. A könyvtáros néni sokszor még azt is hitte, hogy csak a képeket nézegetjük benne. Nem értettük teljesen, de egyébként a képek is szépek a legtöbb könyvben. Node, ami aztán bennük le van írva! Az aztán a csoda... Tenger... Jézus... Sziget... Csodák... Háborúk... Állatok... Minden...

Aztán, amilyen gyorsan beköszöntött a nyár, olyan gyorsan jött az ősz is. A kék borító... A különleges, új olvasmányok... Az ötösök... A focibajnokság, gólok, jó szerelések...

Ismét eljött a tél. A Mikulás-Télapó idén már nem hozott virgácsot, hiszen a nővérem budibazárásos, nagy pecázásos, esti nagy kikapásos napjából nagyon sokat tanultam. Persze az új igazgatónk – Czinke Ferenc festőművész – hatalmas hazugság-pofonja is segített az igazmondás és a jótcsinálás mérlegem helyrebillentésében... Ez az új helyzet nagyon jó. Sosem ég a pofám, nem pironkodom marhaságaim miatt... Csak mosolygok azokon, akik még erre nem jöttek rá.

Éjszaka rosszul aludtam. Illetve felriadtam korán, hiszen a porondon – lovacskája hátán – szárnyaló kislányról álmodtam. Ez mindig felzaklat, mert nem tudom mi van. Már a nevét sem merem, még magamban sem kimondani, mert mintha fájna... Azért végül is, jó volt úgy kelni, hogy öt picurka ujjacska puhasága, egy tenyérnyi – még az enyémnél is kisebb – melegségét éreztem a kezemben.

Lassan már a Karácsonyra készülünk. Tegnap apuval elmentünk az erdőre – a már nyáron kiszemelt – karácsonyfáért. Néhány évvel ezelőtt még azt hittem a Jézuska hozza, most pedig már második éve együtt megyünk érte. Úgy szoktuk csinálni, hogy a nyári nagy gombázások ideje alatt kinézzük a legformásabbat. Aztán decemberben elhozzuk. Itt még nincs vége, mert ám nagyon kell vigyázni az erdőre. Tavasszal pici fenyőt ültetünk a helyére, amit anyu hoz a csemetekertből. Az egész talán egy kicsit nagyobb egy gyerek-arasznál. Amit tavaly ültettünk, már lehet 10-15 centi is.

Még két nap van a szünetig. Anyuék már el vannak foglalva a nagy sütés-fűzéssel, illetve annak előkészítésével. Én is szoktam diót törni, fát bekészíteni, de sokszor még a tüzet is én rakom... Sokat olvasok, így télen. Nemcsak könyvet, de az újságot is. Ma is erre készülök, hiszen ma kell jönnie a Nők Lapjának. Ezt azért szeretem, mert telis-tele van képekkel is... Jól ment ma az isi. Kaptam három darab ötöst. Mostanában már nem is nagyon várom azt, hogy dicsérjenek érte. Mert egyébként is jó az! Így magában is. A Karácsonyt sem várom már annyira, mint régen, de azért most is öröm a sok ajándék... Lassan elfogy a csendes baktatásunk hazafelé, amikor Karesz hangjára eszmélek:
- No! Szevasz! Haragszol valamiért?
- Már hogy haragudnék!
- Este kijössz sinkózni?
- Persze, a lecke után találkozunk – válunk el a kapunkban.

Hányavetin belepislantok a levelesládába. A mindenit! Képeslap... Már megint mindenem szétmegy... Rohanok... A gyönyörűséges írás...

Kellemes Karácsonyi Ünnepeket és Boldog Új Esztendőt Kíván a messzi távolból, aki sokat gondol rád: Anci.
Ismét folytatódik: Remélem megkaptad a leveleimet. Nem tudom miért nem írsz te is? Csak nem megharagudtál, hogy írtam arról a francia fiúról, akivel együtt lépünk fel?
Fordítanom kell 90 fokot. Ott folytatódik: Már jól megy az olasz és a francia is. Mostanában már kapok osztályzatokat is, de képzeld itt az egyes a jó, az ötös pedig a rossz jegy. Légyszíves és írj!
Puszil: Anci!

Folytatása következik