A képeslap. Ismét olvasom... Levelek? Miért nem írsz? Csak nem haragszol?... Mi lehet ez? Hiszen eleinte szinte percenként néztem a postaládát, de mindig üres volt?... Csak nem? Hogyan tehetik ezt? Nem hozzák el a levelet, mint néha a Dodo bátyámét? Ez rettenetesen hanyag dolog. A fontos dolgokat meg sem tudhatja az ember... Francia fiú? Mi az, hogy francia fiú?... Hogyan férnek el a ló hátán ketten?... Az egyes a jó jegy? Miért? Hogyan lehet azt úgy mondani az ajtóból, hogy: Hoztam 3 egyest! És aztán annak kell örülni?... Na ne! Már megint nincs cím. Először nem akarom elhinni, de megint nincs rajta cím... Nagyon haragszom. Sőt! Talán mérges is vagyok. Francia fiú... Egyes... Mi ez? Csúfolódás?... Szaggatom a lapot zokogva. A picibbnél is kisebbre szeretném... Belevágom a hamuzóba, s elkezdek tüzet rakni. Megcsinálom a kis állványzatot. Már kezdek jobban lenni. Kiszedem a hamut, a rács két szélére teszek egy-egy nagyobb fadarabot, középre papírt, a tetejére, keresztben pedig gyújtóst. Rá egynéhány nagyobbacska fát. Meggyújtom! Szépen kezd begyulladni, amikor egy parázs a hamuzóba esik.

Jaj! Gyorsan kikotrom a hamu közül a képeslap-cafatokat... Az priccsre teszek egy papírlapot... Elkezdem összerakni... Nem sírok... Még tovább kell kotorászni a hamuban, mert hiányzik egy-két részlet. Meg van! Összeraktam. Szépen megragasztózom... Újból egyben van, de már nem annyira szép... Menton, olvasom a postabélyegzőn. Nincs szám, hanem összevissza krikszkraksz... Én már megint csak a nagy füzetemnek írhatok...

Ebben az időben még nem írtam verseket, így csak egy vers szól a gyermekkorom cirkuszos kislányáról (évekkel később készült, az Irodalmi Klubban olvasható: A neve is fáj címmel)

Szüreti bál 1966

Ma lesz a szüreti bál Zagyván. Úgy készülök rá, mintha valami nagy dolognak kellene jönnie. Már Gépiparista vagyok, de nem igazán szeretem ezt. Ez nagyon nehéz nekem. A bizonyítványom sem olyan szemet gyönyörködtető. No, azért nem is annyira utálom. Így alakult! Tarjánban ugyanis nincs bűvésziskola. Ja! Bizony! Bűvészkedem. Titokban azért kezdtem el – még három éve -, hogy amikor én is disszidálok, akkor hasznomat vegyék a cirkuszban... Aztán mégsem disszidáltam... Már sok fellépésem volt. Mindig nagyon megtapsoltak. A Ki Mit Tud-on is indultam, de TV-selejtezőben már kétszer is jobbak voltak nálam. Az én bűvészségem nem olyan szokványos, hogy van valaki aztán megtanít. Nem. Én magam találom ki a mások trükkjeit, megfejtem azokat, és utána begyakorlom. Apu a gyárban csinálja nekem, amiket kitalálok: bűvészpálca, varázsdoboz, huncuthenger, meg ilyesmik.
Képzeljétek! Már sok saját mutatványom is van. Például: Beleöntök egy újságpapírba egy pohár vizet, s miután megmutatom mindkét oldalát, hogy a víz eltűnt, összehajtva aztán kávét öntök ki belőle. Hatalmas tapsot kaptam érte! Ez nagyon jó!... Sőt! Most fejlesztettem tovább! Titkon már a következő elődöntőre készülve, úgy hogy: a kávét visszaöntöm az újságba és ismét kiöntöm belőle a vizet. A Technikumban nagyon tetszett mindenkinek, amikor az egész iskola ott volt azon a műsoron. Még a tanárok is tapsoltak. Meg kell hagynom, talán a felelésnél is lojálisabbak velem azóta. A magyar tanár pedig egyenesen csak ennyit mond: Van valami új trükk? Hát persze hogy van. És a legapróbbért is beírja, hogy négyes. Azért ez itt már jó jegy.

Szüreti bál lesz ma a Kultúrban. Kicsíptem magam rendesen. Karcsival – akivel egyébként egy iskolába járunk, csak más-más osztályba – éppen a kezdésre érünk oda. Nem sokan táncolnak. Jó kis jampizene megy éppen. A Sebó-zenekart hívták most. Szeretem őket, mert nagyon jól játszák a Beathles és a Rollingston számokat is. Aztán sok Elvis, Tremelos számot is ismernek. Lányok is kevesen vannak még. Nem várok sokáig. Rendesen megsergetem Melindát, majd Ilonkát, Marikát, Hédit, Ágit. Aztán lassan mindenki sorra kerül és kezdem elölről. Csak a volt osztálytársaimmal szeretek táncolni, mert ők már tudnak. Együtt jártunk a tánciskolába. Mi szeretünk táncolni. A gardír-oldal viszont már nagy rosszallással tekinti, ha egy jobb rockit, vagy tvisztet levágunk. „Ki látott meé' iljen útaólatot? Haót e' nekik a taónc? Ki hallott meé' ilyen szeégyent? Abboó' a kis tenyeényi szoknyaóboó' meé' az egeész valagok is kivan. Maj' megbűnhődnek eérte, ki voót az aki eztet kitalaóta?” Persze ez bennünket nem zavar. Aztán, ha netán keringő, tangó jön meg azon akadnak ki: „Joó, hogy raó nem maószik, 'la! Hozzaóeért a mellyi a legeeényhez. Laóttad? Maj'hogynem a fenekit fogja maó? Elfurcsult ez a vilaóg! Megeérett a pusztulaósra.”

Ilyen mulatságkor mindig eszembe jut az az öt évvel ezelőtti Maszka-bál. És eszembe jut a kis cirkuszos lány. A nevét nem merem továbbra sem kimondani, még magamban sem... Ja! Majdnem elfeledkeztem róla: már leveleztünk is. Két éve jött először meg a levele. Leírta, hogy hány levelet írt, és nem kapott választ. Talán egy évig nagyon sűrűn leveleztünk. Aztán most már ritkábban... Illetve, én miattam ritkábban... Az a baj velem, hogy nagyon nehezen válaszolok... Főleg azóta, hogy az érkező levél tele van ezzel a francia fiúval: Pierre ilyen ügyes! Pierre olyan bátor! Nagyon erős! Egy kezén is megtart!... Nagyon haragszom erre a francia fiúra, hiszen... Igen. Ő ott van, én pedig itt... Sőt! A gyanúm is bebizonyosodott, hiszen a legutóbbi levélben már azt is megírta, hogy csókolóztak. Úgy mint a filmekben...

Minden a szokásos rendben halad. Kinézünk a TV-szobába egy kis pihenőre. Lenyomom a kilincset, s belépünk a félhomályba. Ahogy belépek egy hatalmas bűvölet huncutkás mosolya, és egy barna szempár szinte magához láncol. És csak megyek, megyek... Egyre közelebb. Nem tudjuk levenni egymásról a szemünket. Valami húz bennünket egymás felé... Ismerem a kis elsőbálost. Ilcsinek hívják. Az alvégben lakik... Csak haladunk egymás felé, és már majdnem összeér a vállunk, a szánk, amikor szinte együtt rebegjük:
- Megyünk táncolni? - simítja kezét az enyémbe, amely kisebb mint az enyhén, vékonyka ujjak simulnak a tenyerembe. Bár érzem, hogy ez valamihez nagyon hasonlít. Mégis más.

És csak táncolunk... Repülünk... Szárnyalunk... Nincs lekérés... Szállunk... S eljön a mindent elsöprő pillanat: a csók. Az első igazi csók! Az első igazi felnőttes csók!... Édes és remek!... Olyan, mintha folyamatosan tapsolnának a maghajlásom után... Olyan, mintha egyvégtében gólt rúgnák... Nem tudom mi ez? De nagyon jó!... Lángol mindenem!

Ez volt az első szerelmem hajnala. Több mint két évig tartott. Ilcsit és engem már kezdtek összeboronálni. Az én baromságomon múlott, hogy mégsem így lett. Nem tudott megbocsátani. Sokáig fájt... Úgy, mint a gyermekszerelem elvesztése. Az első szerelem feledni akarása ismét kezdte tisztára törölni a kis cirkuszos lány halványodó képét. Első versemet is akkortájt írtam, amikor kopaszként a Velencei tónál táboroztunk. (Titkon várt tekintet címmel már olvasható a Lehetek-e én is című kötetemben, illetve itt az Irodalmi Klubban is.)

Folytatása következik