Nálunk sem volt ez másként. Reggel mindannyiunkat útnak indított édesanyám. Apunak betette a reggeli szalonnát, hagymát, kenyeret, vagy a zsíros kenyeret. Megjegyezném, hogy apu a munkában kapott védőételt is, azt azonban haza hozta nekünk. Ez általában egy szelet, vagy egy kocka sajt, néha tej volt. Mi nagyon szerettük ezt a sajtot, hiszen a madárlátta ételt mindig különösen nagy becsben tartottuk. Édesanyám általában már meg is etette az állatokat, mire mi felkeltünk. Aztán útra tett engem és Erzsit, a mosakodástól, az öltözködésen át egészen a tízóraiig. Sokáig azt hittem, hogy ez után pihenhet egy kicsit az ebédfőzésig, de egy iskolaszüneti nap alkalmával kiderült, hogy ilyenkor is meg van a munkája. Kapált a kertben, mosta, javítgatta a ruháinkat és valahol mindig kellett takarítani, ablakot tisztítani, felmosni, vagy netán porolni, söpörni is. Közben azért már előkészítette, sőt fel is tette az ebédet. Hagy rotyogjon magának. El-elszaladt a népboltba, vagy húsért Józsa Pali bá’-hoz, vagy a mezőkertbe, ha hiányzott valami. Délután ott folytatta, ahol abba sem hagyta, jött a mosogatás, majd a vacsorafőzés, este pedig a kézimunkázás. Minden este – persze elsősorban a hosszú estéken – volt mit tenni. Horgolta a függönyt, az asztalterítőt, az ágytakarót, kötötte a pulóvereket, kardigánokat, sapkákat, sálakat, hímezte a falvédőket, kisebb terítőket, kefetartót. Ez nagyon érdekes volt, mert a vásárban megvette az anyagot, amire halványan – kék színnel – oda volt rajzolva a minta, amit ő színezett ki a hímzéssel. A feliratok is különlegesek voltak: „Fehér galamb száll a falu felett, viszi az én bánatos lelkemet.” „Kicsi vagyok én, majd meg növök én. Esztendőre, vagy kettőre nagylány leszek én.” Aztán ennek a fiús változata: „Kicsi vagyok én, székre állok, onnét egy nagyot kiálltok: Legény vagyok én!” Ezt már visszafelé is kívülről fújtuk. Egyébként a falvédőt, kefe-, fésűtartót majdnem úgy kellett festeni, mint mi a kifestőkönyvben szoktuk. Olyan szépeket csinált, hogy sokszor a csodájára is jártak a máshonnét jöttek. Különösen a virágmintás horgolás volt nagy divat akkoriban. Meg kell hagyni, nagyon szépek voltak, még úgy is, hogy csak fehér cérnából készültek, és az üres és a pálcikás kockákból alakult ki a kép, amit ábrázoltak. Annyira tetszettek mindenkinek – főként az idegeneknek – hogy el is könyörögték. Általában még pénzt is adtak érte. Ebből bőven meg lehetett venni a legközelebbi vásáron a hozzávalót, és még más egyéb dolgokra is jutott belőle. Legutóbb még törökmézet is kaptunk ebből a pénzből. Nem tudom, miből csinálják, de nagyon finom. Csak az a hátulütője, hogy órákig kell mosni utána az embergyerek kezéről a maszatot, amit hagy. A ruháról ne is beszéljünk, azért még a tasli is kijárt. Mikor aztán magadnak akarnád eltűntetni az ügyetlenséged nyomát, csak még nagyobb lesz az sárosság, mert még az a borzalmasan büdös, kockaszappan is csak nehezen boldogul vele. No azért ez is egy olyan tapasztalat a porérintőknek, amire aztán még jobban kell figyelni.

Ezek a foglalatosságok azonban nem tartoztak az első sorba, mert például a föld – vagy ahogy felénk mondják „FŐD” – ezeket mind felülütötte. A helyiek a szántót nevezik így. A kapálás, a töltés, a kocsolás, az ásás, az aratás pillanatok alatt átrendezték ezeket a foglalatosságokat, és asszonymunkává kicsinylődött mindahány. A föld, az igen! Az volt a minden. Még a dolgozók is kivették a legnagyobb munkáknál a szabadságot, hogy a lehető leggyorsabban végezzenek a teendőkkel. Érdekes én nem nagyon tudom miért éppen akkor, és miért nem egy héttel később, vagy előbb kell csinálni, mondjuk az ültetést. Ami azt takarja, hogy kapával kis gödröt ástak a felszántott földbe, és bele kellett rakni a krumplit, a kukoricát, vagy a babot, azután betakarták. Ez általában a tavaszi szünetben volt, így mi gyerekek is kiköltöztünk – egész napra – a földre. A kapálás általában iskolaidőbe esett, ilyenkor a tanítás után mentünk a földre. A kapálás abból állt, hogy meglazították a pár centis, frissen kikelt hajtások mellett a talajt. A töltés pedig már a nyári szünetre esett, amikor a már erős – 10-15 centis – növény-bokrocskák mellé szép kis dombocskákat kapáltak. Mindegyik körré külön-külön. Tehát rengeteget. Nem is nagyon értettem, hogy bírják, mert ugye egyet-kettőt megcsinálni gyerekjáték, de reggeltől estig… És ameddig a szem ellát… De meg kell csinálni, ha nem akarjuk, hogy kis gubicsok (kicsi, méreten aluli) legyenek a tövek alatt, vagy ne apró csövecskék díszelegjenek a kukoricaszáron. Aztán a nyári szünet végén ásták ki a krumplit. Ezt én is nagyon szerettem, mert a kiskosárba kellett felszedni, külön a nagyokat, és külön a kicsiket, a vágottakat, mert sajnos elkerülhetetlen volt, hogy egyet-egyet keresztül ne vágjanak a kapával, mikor kiemelik. Ez az én alagutas szisztémámmal a kertben nem fordulhatott elő, hiszen csak a puszta két kezemmel bányásztam alá. Ámde akkor csak néhány darabról volt szó, most meg több zsák, sőt kocsinyit kellett kiszedni. Volt ezenkívül még a kukoricatörés, ami már az iskolakezdés utánra esett, így mi gyerekek csak délután mentünk – a földre. Szerettem ilyen alkalmakkor kint lenni – a földön. Ott ettünk, ebéd után. Ott aludtunk, ha kellett. Ott tanultunk, és persze ott játszottunk is. Kint a földön. Néha azért segítettünk is, de olyan sokáig tartott az egész, hogy nagyon gyorsan ráunt az embergyereke. Régebben nem is nagyon szerették, ha segítek, ugyanis gyorsan átment a segítség játékba, aztán abból pedig csak a kár van, mikor elhomokozom a töltést. Jobban szerették a felnőttek, ha egy árnyékos helyen tesszük mi gyerekek a magunk dolgát.

Különösen szerettem az Angyal mamámmal járni a Pakópa alá – a földre – mert arra járt a fogaskerekű kisvasút – Salgóra. A KISFEKETE. Itt a mi kijelölt játszóhelyünk egy egyedülálló kis fából, és a körülötte lévő néhány kökény és csipkebokorból állt. Egész közel a vasúti sínekhez. Már messziről lehetett hallani, ha jött a csühös. Valószínűtlenül hegyesen fütyült, amikor valami keresztút közelébe ért, vagy bennünket, gyerekeket meglátott a mezőn. A legnagyobb örömünkre. A füttye végigcikázott az egész környéken, mint a villám, és még a visszhangját is többszörösen lehetett hallani. Kivételesen jó illatfelhőt hagyott maga után. Mi már alig vártuk, hogy megjelenjen a kanyar végén. Sok különös dolgot is észleltem a csühössel kapcsolatban. Érdekes volt, hogy mikor Tarjánból jött Salgó felé, sötét fekete volt a füstje, és egészen lassan döcögött. Azt mondogatta ilyenkor, egész lassan: Ne-ki me-gyek! Ne-ki me-gyek! Apu szerint azért, mert felfelé kellett mennie, és ilyenkor nehezebb neki. Ez igaz lehet, mert mikor én hegynek megyek, igencsak nehezen érünk fel a Pakópa tetejére. Lefelé aztán szinte magától megy a lábam. Valami ilyen oka lehet annak is, hogy aztán visszafelé szinte fehér a füstje, s úgy repül, mintha nem is lennének mögötte a kocsik. Vígabban is füttyent, miközben egész gyorsan ismételgeti: haza megyek, haza megyek! Nagyon gyönyörű volt ez a kis vonat. Ezért neveztem el Kisfeketének. Különösen szépen ragyogott, mintha mindig takarítaná valaki. Pedig egyébként csak fekete színű, kisebb piros írással, no és néhol szép fémszínű. Úgy csillog, mintha tükör lenne. Aztán imitt-amott olyan részek is vannak, mint rézüst belseje, mármint színben. Az egész együtt olyan, mint egy álom. Hű! Ha egyszer fel is ülhetnék rá! Az lenne az igazi. Apu már nem annyira szerette, ha ide mentünk dolgozni. Egyrészt, mert a feje búbjáig árasztottam el a kérdésekkel: Miért fütyül a csühös?… Miért csak az egyik kéményén jön a füst?… Mitől csillog annyira?… Mitől sötét a füstje?… Miért rakják bele a szenet?… Miért nem egyformák a kerekei?… Kik szállhatnak fel rá?… Másrészt, mindig az volt a végkifejlet: Apu! Mikor mehetünk mi is rajta?

Egyszer aztán bekövetkezett a nagy ünnep. Apu úgy jött haza dologból, hogy holnap megyünk felvonulni május elsején, Tarjánba. Május elseje: A dolgozó nép ünnepe. Az első május elseje, amire én is mehetek. Méghozzá autóval visznek a Fesziből, azzal a naggyal. A felvonulás után pedig mi ketten kivonatozunk Salgóra. Hű! Az angyalát! Valami akkora öröm ért, hogy szinte minden eddigit simán felülüt. Egész estig meg sem álltunk. Anyuval készítettük a ruhát, én úgy pucoltam a cipőmet, mint mikuláskor… Zsebkendő a zsebbe… Kis igazítás a nadrágon. Kantárja Húsvét óta megrövidült, de lehet, hogy én nőttem… Mindenesetre egy centivel odébb kell varrni… Ing-vasalás. Szinte repülök a büszkeségtől. Nem is nagyon kérdezek, nehogy elbaltázzak valamit, és a végén itthon maradok.

Az asszonyok – mondja édesapám – csak a Bocfáshoz jönnek majd gyalog, mert ott adják az ennivalót. Ezt már a Rónai-oldal felé említi, hiszen még májusfáért kell mennünk. Apunál egy kisfűrész, egy kisfejsze, nálam a saját kisfejszém. Apu egyik munkatársa csinálta. Éppen kézre való. Már majdnem átéri az ujjam a nyelét, a feje pedig akkora, mint egy gyerektenyér, így nem okozhat gondot a felemelése, mint a felnőtt-fejszéé. Egyébként éle is van, de korántsem olyan, mint a nagytestvérének. Ez a fehértörzsű fa – egyébként, amit Májusfának szoktunk állítani – a nyírfa. Nagyon különleges, hogy a kérge alatt édes. Angyal nagyapám kis vályút faragott az egyikbe, és mikor visszafelé jöttünk a fagyűjtésből ez a kis edényke megtelt a levével, mi pedig megittuk. Hihetetlenül finom. Kicsit hasonlított a mézre, csak hígabb annál, és volt valami különleges íze is. Igazi gyerekcsemege. Aztán persze – arra nagyon kellett ügyelni, hogy ne nagy sebet ejtsünk a fán, nehogy kiszáradjon.

Kiválasztottuk a legsudarabb, nyíl egyenes törzsű, szép koronájút – ez éppen akkora volt, hogy apu elbírta. Még akkor is, ha az előre néző alja és a hátra eső vége már a földet súrolta. Nekem pedig egy rám szabottat. Ezt mindig édesapám választotta ki, mert én a nagylegényesedésben mindig nagyobbat szerettem volna, mint amit a tehetségem elbír, aztán csak a kínlódás jött utána. Gondosan rendbe tettük a vágás helyét, mert valószínű, hogy így újrahajt. A tavalyinak a helyén is már kisebb bokor volt – egész magas. Föl sem értem a tetejét. Ezt mindig rendbe tettük, úgy hogy a legerősebb ágat hagytuk meg, a többit kivágtuk. Sőt még a tavalyelőttihez is visszamentünk egy szemrevételezésre, és levágtuk az alsó ágakat, vagy ha netán újrabokrosodott alulról, akkor azokat is eltűntettük. Ezért voltak olyan szép magasak néhány év alatt.

Hazaindulunk. Elől a nehézszerelvény, hátul a kisebb. Nagy szerencse, hogy lefelé kell mennünk, mert így szinte inkább vissza kell fogni a lábunkat, nem pedig emelni. Otthon aztán már az asszonyok vártak a szalagra vágott krepp-papírral. Ezzel feldíszítettük a koronáját, és a kapu oszlopjához erősítettük. A nagykapuhoz a nagyobbat, a kicsihez pedig az enyémet. A kellemesen dörmögős hangú bácsi mondja az esti mesét: A kiskakas gyémánt fél krajcárjáról. Nagyon szépen mesél. Olyannyira, hogy egyszer csak azt hallom: - Ébredj ! Megyünk! – Nem vagyok egy nyöszörgősen kelő, de most még a nap is rácsodálkozik a fürgeségemre. Ne tudja meg senki, de mint a „kisangyal” mosakszom. Még a lábamat is – reggel! Ez kisebb csodának számít. Az sem okoz gondot, hogy jéghideg a víz. Magam törölközöm, magam öltözködöm. A rikítóan fehér zokni felvételekor vagyok egy kicsit bizonytalan, hogy melyik a jobb-, és melyik a ballábas. De rájövök, ez nem úgy van, ahogy a cipőnél… A tükör előtt nem nagyon szoktam megfordulni. Most szinte meg sem ismer, mikor elé állok, pedig csak a „sérót” akarom belőni. Az anyját! Ez a „kakastaréj” semmiképpen nem akar lelapulni. Már háromszor is bevizeztem, de nem. Nem engedelmeskedik. Úgy próbálom megoldani a helyzetet, hogy a fejemet belenyomom a dunnába, hogy csak a fenekem látszik ki. Édesanyám éppen ekkor nyit be a szobába:
- Nem szégyelled magad? A tiszta ruhában lustálkodsz! – s már lendíteni készül a kezét, mikor kiugrok, és mondom a nagy problémám:
- Á! Dehogy! – kacagom. – Csak a kakastaréj nem akar leállni sehogy, pedig már vizeztem is. – Ő már kezdi is a jól bevált módszert. Megnyálazza a tenyerét, majd megdörzsöli vele a fejem búbját, s már meg is van oldva a baj. Átlibbenek a konyhába. Leküldöm a szalonnás tojást. Menetkész vagyok! Indulunk. Anyu még kis kezelést vesz a szám körül:
- Úgy néz ki, mintha a kutyát szoptad volna.

/Folytatása következik/