Anci X. rész
A lelki béke

Nagyon boldogan élünk Marikával, akit 1972-ben ismertem meg. Gyorsan szerelmesedtünk egymásba, hisz számomra ő jelentette az igazi nagy szerelmet. 1973-ban megszületett kisfiunk Krisztián, 1978-ban pedig Kornélia lányom. Hatalmas volt az örömünk. Két éve kezdtünk el építkezni a szülői ház kertjében. Hatalmas áldozatvállalással, váll a váll mellett megküzdöttünk érte, és már lassan egy éve a saját házunkban lakhatunk. A családban teljes az összhang, még sosem veszekedtünk.

Ma, a Sportcentrumban tartottam egy kis nyári, szünidei sportnapot. Sokan voltak. Közel tíz csapat gyűlt össze. Kieséses alkalmi tornát kellett rendeznem, mert másképpen nem fért volna bele a délelőttünkbe. Ez az egész az én ötletem. Én találtam ki a nevét is, mert így a kezdőbetűk összeolvasásakor is értelmes szót kaptunk: eSZ-eS-eN. Nagyon tetszett mindenkinek, az újságok is tele voltak vele... A sportcsarnokban – ahol dolgozom – örömmel fogadták az ötletemet, hiszen csellengéstől próbáltuk a gyerekeket a sportba menteni... Most nagyon örülök, hiszen a focira 107 fiú, a különböző játékokra pedig 63 lány jelentkezett. Hatalmas megnyugvás volt ez nekem, különösen az első alkalmak után, amikor csak néhányan lézengtek... A csariban azt is megengedték, hogy délutánonként így újból edzősködhettem. Igaz, nem a lövészeknél, hanem a biatlonosoknál.

Nagy a hőség. Már hazafelé ballagok a buszmegállótól. Az iskola melletti szurdok – környező néhány fájával – kellemes hűs fuvallata szárítja a homlokomra gyöngyöző 35 fokot. Nem sietek. Jól esik egy kis hűsölés, mégis viszonylag gyorsan érek a végére. Édesanyám az árokban tesz-vesz:
- Meggyötté'?
- Végeztem!
- Gyere csak! Keépzeld itt voót egy hatalmas, nagy autó. Egy szeép asszony pedig keérdezte, hogy itt lakik-e Földi Laci. Mutattam az új haózat, de nem ment be, csak ezt hagyta itt neked. Meg kérdezte, hogy mennyi gyereked van. Osztan visszaült. Elment.
- Köszönöm. Apu hogy van!
- Á! Maó' megint rossz neki a kateéter.
- Jöttek érte rendesen?
- Persze.
- No majd jövök! - veszem kezembe a borítékot.

Nem hiszem el! Annyira ismerős az írás: Földi Laci. Olyan mint Anci írása. Bár van 2 éve is, hogy kaptunk tőlük karácsonyi lapot, mégis felismerem. Már menet közben nyitom a borítékot. Négy darab jegy van benne, a vasárnapi cirkuszi előadásra. Hatalmas az örömöm. Ez csakis ő lehet... Egyes páholy... Most már biztos vagyok. Ez ő: Anci.

Ragyog a délelőtti nap. Teljes díszben a család. Befogunk a Trabantba, és megyünk. A gyerekeket alig lehet leállítani, mert már előre tudni szeretnék: Ki lesz? Mi lesz? Milyen állatok lesznek? Lesznek-e bohócok? Amióta építik az új utat a Tarján Vendéglővel szembeni kisebb beszögelésben állítják fel sátrukat a cirkuszosok. Közvetlenül a vasút és a lakóházak közé. Hatalmas a csinnadratta. A gyerekek szeretnék megnézni az állatokat, de mindjárt tíz óra. Beérünk a sátorba. Éppen a zenekarral és a porondbejáróval szembe szól a jegyünk. A zene egyre erősebb, és a következő pillanatban – egy hatalmas tussal – beüt egy pillanatnyi csend. Mikrofonos ember üdvözli a nézőket, miközben ismét megszólal a zenekar. Halkan. A szívem a hajszálamban dobog. Sorban szólítják be a fellépőket... Már várom... Mikor következik... De nem... Még mindig nem... Egyszer csak, egy gyönyörű szőke szépség érkezik... A gyönyörűséges Alexandra, a világ legjobb lóvasszámával... Ez csakis ő lehet... Gyönyörű, zöld szmoking-szerű elől teljesen felvágott díszruhában, a hozzáillő kalappal... Ez lesz ő, most már biztos, hiszen felém cigánykerekezik kettőt, megfogja a szmoking szélét és enyhén megbillentett lábbal meghajol... Tőlünk talán két méterre... Hatalmas öröm tükröződik szemében, amikor négy puszit küldve hátrál vissza a sorba, helyet adva a következő fellépőnek.
- Ő az? - suttogja Marika!
- Szerintem.
Minden úgy zajlik, mint régen. Az utolsó fellépő bemutatása után, elindulnak egy nagyobb körben, az indulószerű zenére... Ideérkezik elénk, és kilépve a sorból, Nellike és Krisztián kezébe nyom egy-egy lufit, egy-egy nagy puszi kíséretében. Marikát és engem pedig összeölel, s kérdezi:
- Megismersz még, Laci?
- Szia Anci! - motyogom, de már rohannia kell, hiszen így is lemaradt a helyéről.
Elkezdődik. Nekem nem igazán van új szám, vagy mutatvány, viszont a gyerekek nagyon jól szórakoznak. Rácsodálkoznak mindenre. Sok a kérdés: Miért nem száll el a galamb? Nem bántja a kígyó a nénit? Miért nem esik le a bácsi? Miből van a bohóc orra? Miért olyan piros? Minek neki akkora cipő? Folyik a kérdésáradat. Csak legyen, aki meg tudja válaszolni. A szünet előtti utolsó szám előtt – a bohócok száma alatt – kezdik felszedni a manézs padozatát. Úgy sejtem ez azt is jelenti, hogy most kell következni a lovas számnak.

Nem tévedek! Egy gyönyörű szürke lóval érkezik Anci, vagyis itt Alexandrának hívják. Meghajolnak. Kezdődik. Nem azt a számot csinálják, amiben a nyeregben kell tornásznia. Ez sokkal inkább lótáncoltatás. Eddig is láttam már ilyet, de ennyire jól még senki nem csinálta... Már öt lovat irányít a tánclépésekre... Nincs ugrálás... Nincs ijedség, egy-egy rossz mozdulatnál... Húsz év. Több mint húsz éve láttuk utoljára egymást... Húsz év... Hihetetlen... És most itt ülök, csillogó szemű családommal. Aztán itt van Anci... Most már gondolatban együtt táncolunk... Szállunk, szárnyalunk, azon a világ legszebb Maszka-bálján... Gyönyörű a zene... A lovak mind engedelmeskednek neki, s a végén mindenki meghajol... Két cigánykerék következik felénk... Meghajlás és pusziküldés... Ragyog a szeme, az enyém is, s a családomé is.

Szünet van! Hátramegyek a gyerekekkel az állatokhoz, Marika pedig beáll a sorba egy kis fagyiért. Én is várakozom – egyik oldalamon a lányom, a másikon a fiam – mert fizetni kell a belépőért öt forintot. Vasárnapi előadás révén, sok a gyerek. Több a néző is. Egyszer csak... Hátulról befogják a szemem. Érzem a kéz melegét, és puhaságát.
- Anci! - találom ki a gyerekkori játéknak megfelelően.
- Igen, igen! Én vagyok! Szervusztok, de gyönyörűek vagytok! - öleli, csókolja gyerekeimet.
- Gyere csak ide Anne! - szól a háta mögött szégyenlősen megbúvó 2-3 év körüli lánykának.
- Köszönj szépen a bácsinak!
- Bonjur!
- La ongrie!
- Csokolom.
- Nagyon örülök nektek. Tudtam, hogy egyszer eljön a csoda. Merre van a feleséged?
- Beállt fagyiért a sorba.
- Gyertek! Addig megnézzük az állatokat – fogja kézen Nellikét és a kis Anne-t. Megkerüljük a sort. És a lovakhoz érve mutatja be a legszebb lovat: - Ő Zoli! Emlékszel?
- Persze! Már hogyne emlékeznék.
- Gyertek Akartok egy kicsit lovagolni? - s már emeli is a nyeregbe, először az elképedt Krisztiánt, majd a megszeppent Nellikét, a végén pedig a kis Anne-t. És már sétálnak is körbe. Hárman a nyeregben, Anci pedig a zablát fogja. Megérkezik Marika!
- Vigyázzatok, le ne essetek? - szorul ki belőle azonnal a féltő anyai ösztön, de a következő pillanatban Anci már őt is öleli:
- Én vagyok Anci! Te pedig, gondolom Marika vagy?
- Igen, szervusz! Nagyon szépen csináltátok a lovakkal.
- Sajnos, amióta balesetem volt már nem lehet komolyabb számot csinálni, de azért a lovak mellett maradtam. Pierre és Jean-Pierre pedig majd az előadás után lesznek csak szabadok, mert most állítják a ketrecet.
- Sok szépet hallottam rólad, Lacitól!
- Menjünk! Kezdődik.
- Az előadás után a vendéglő teraszán találkozunk – biztosítja be Anci a beszélgetés folytatásának reményét. Minden a szokásos rendben megy a porondon is. A kérdések, a tusok, a tapsok, kacagás...

Már a Tarján Vendéglő teraszán ülünk. Hatalmas a tömeg. Hihetlen ideje várunk egy hűsítő söröcskére. Igen. Nekem ez is dukál, hiszen akinek a család mellé még sofőr is jár, az megteheti. Hozzáteszem, hogy Marika ritkán vezet, de ilyenkor mindig bevállalja, hogy én a mindazegy sörömet megigyam. Nagyon ritkán fordul elő, hogy repetázok. Csak nem jön a pincér a nedűvel. Krisztián ügyesebben megoldotta a gyerekleleménnyel. Sőt! Lassan már le is küldte a fagyiját, pedig neki már két gombócos jár, míg Nellikének csak egy.
- Én is inkább fagyizhattam volna – jelzi türelmetlenségét anya.
- Adjál még pénzt és hozok! - oldja meg a dolgot a fiam.
- Jó ötlet – nyugtázom.
- Nincs csak százasom.
- Nem baj, majd kérek apának sört is – hozza a tudományt már harmadikos szinten elsajátított Krisztián.
- Híj! A mindenit! Hogy ez nekem nem jutott az eszembe!

Tíz perc sem telik bele, s az én fiam már hozza is a szomjoltót. Ezen felbuzdulva; Marika is elmegy „fagyiért”. Persze, hogy ő is kéri a szőlő Márkáját. Gond nélkül megoldódik. Mennyi dolog belefér a gyermeki leleménybe. Hihetetlenül egyszerű dolgok, és mégis milyen nagyszerű az eredmény.

A gyerekek jól belakták a volt lakásunk felé eső teret. Hatalmas nyüzsgés van a környéken. Már úgy is helyezkedtünk, hogy belássuk az egész teret. A patak és az út között részen gyönyörű a fű, s a cirkusznál kiharcolt ajándékok is segítenek elütni az időt. A lufi lépett elő főjátéknak, amíg el nem durran. Kis pityergés-vígasztalás. Majd a másik piheség sem bírja az igénybevételt.
- Nem jönnek ezek? - kérdezi bizonytalanul a párom.
- Biztos van még dolguk, de azért már jöhetnének – alig érek a nyugtatás végére, megjelenik a pincér. Meghozta az innivalót és a levest.
- Tessenek parancsolni!
- Uram! Mi nem rendeltünk levest – kezd aggályoskodni Marika, hiszen odahaza is vár bennünket a vasárnapi ebéd.
- Igen. Önök nem, de a cirkuszból üzenték, hogy hozzájuk tetszenek tartozni – oszlatja el félelmeinket, hogy; nem vagyunk elfedve.
- Akkor köszönjük.
Közben anya begyűjti a gyerekeket, s a kis mosakodáson is túlestek.

Folytatása következik



Az írás megjelentetője: Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

Az írásmű webcíme:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=Sections&op=viewarticle&artid=6935