Záporrá sírta magát a bús felhő,
Tombol, kugliját eregeti –
Míg a bújdokló Nap engedi –
Porzó libabőröm áztatja ő.

Takarja lelkem is marcona felhő,
Dobol, könny-múltját kergeti –
Miként sajgó vigaszát keresi –
Míg a megbocsátás dallama jő.

Szivárvánnyá mosolyog a víg eső,
Ragyog, skáláját lengeti –
Hol kikelet húrjait pengeti –
S megújul a táncoló jövő.

Újra jöhetne nekem is az idő,
Száradt fájdalmát feledni –
Mily jó is lenne újra szeretni –
Mint áthatná mindenem az erő.

Nyíregyháza, 1971. június