Anci XI. (befejező) rész
Lassan túlesünk a másodikon is, amikor a lehetetlenegyhelybenmaradni korban lévő Krisztián jelzi:
- Apa! Jönnek a lovas néniék.
- Jól van! Ügyes vagy – simogatom meg az éppen szégyellőre váltott kobakját.
Gyönyörű család érkezik a teraszra. Szájtátóan másként öltözöttek, mint mi. Többen felismerik őket, és bizonytalan pillantásokkal, apró köszönésekkel kísérik közeledtüket. Ez is jelzi, hogy VALAKIK érkeztek a vendéglőbe. Kicsit olyan ez, mint amikor valami nagy ember jelenik meg valahol. Gyönyörűen kicsípték magukat. Egy valóságos ruhabemutató költemény közeledik éppen a mi asztalunkhoz. Nem mennek tovább, hová is mennének: ide jöttek. Megállapodnak mellettünk a csodálkozó arcoktól kísérve:
- Szervusztok! Megjöttünk!
- Szervusztok! Nagyon vártunk már benneteket.
- Ő Pierre – mutatja be a harmonikusan kidolgozott felsőtestű párját, aki azonnal kezet csókol, nem kis meglepetést okozva ezzel, Marikának. Majd felém nyújtja kezét. Kemény, kérgesre dolgozott kéz szorítja meg kezem.
- Szerrrvusz! Jó nekem látlak. Mondja nekem Anci mindig: Lacika milyen okos! Lacika jó! Lacika minden! Úgyhogy nekem is kell olyannak – mondja kimondottan franciás magyarsággal, amint egy széles mosoly közepette, magához ölel.
- Nagyon örülök nektek, Pierre!
- Ő pedig Jean-Pierre! - kerül sorra egy hatalmas fiatal ember, aki a maga tizenkét évével már beérte édesanyja magasságát.
Miután rózsásra vidítottunk mindannyiunk arcát, összetolunk három asztalt, hogy a hatalmasra bővült család elférjen. A pincérek borzalmas igyekezettel ugrálják körül a frissen jött csapatot. Már nyoma sincs a néhány perccel ezelőtti szomjan veszésnek. Özönlenek a kérdések, ragyognak – időnként elcsuklanak – a meghatódottság válaszai. A gyerekek nagyon jól összebarátkoztak. Krisztián és Jean-Pierre labdát kerget, míg a lányok lovagolni mentek Marikával és Pierre-el. Nekünk pedig be sem áll a szánk. Ömlik a szó, az évtizedek alatt felhalmozódott sérelmek, élmények szűnni nem akarva árasztanak el minden történést körülöttünk. Már nem tudom hányadik sörnél, kávénál tartok, s azon vesszük magunkat, hogy kezd csípős szél fújni. Meg is jelenik a különítmény. Mennünk kell haza. Rövidre fogjuk a búcsút, hiszen reggel újra találkozunk.
A templomban kezdünk a reggeli misével. Ott találkozunk. Érdekes pillanatok kísérnek bennünket, hiszen nem sejtik miért és ki is van az oldalamon. Be is indul a találgatás, de sokáig nem engedi Isten háza, hogy a sutyorgás legyen úrrá. Kezdődik a mise. Ezzel kezdődik egy olyan két nap, ami ritkán adatott meg kettőnknek. Éppen csak annyi változott, hogy a régi – talán gyermekszerelemnek mondható – érzések a végtelen szeretet és egymás iránti tisztelet síkját teszik teljessé lényünkben. Nem igazán érzem a különbséget, mert most is olyan, mintha az én versenyzőim állnának folyamatosan a dobogó tetején, hogy csúcsokat, fellegeket döngetnek, vagy mint amit az első éjszaka adott a saját magunk által épített házunkban.
Már két napja tart – hol odahaza, hol pedig a vendéglőben – folyamatosan mondjuk, mondjuk... Nevetünk... Könnyezünk... Beszáguldjuk a templomot, a Kőasztalt, a volt Mozi-t, az újat, a cukrászdát, az iskolát, leülünk a diófa alá, hiszen alatta a titkos gondolkodóhely még ma is áll... Rohan az idő. A legapróbb részletekig tisztázzuk a bennünket ért mérhetetlen méltánytalanságot. Most mégis örülünk. Egymásnak. Egymás boldogságának. Végigkövetjük a hiányzó részleteket is, a legkisebb mozzanatok sem maradnak ki.
Ismét eltelt a ránk szabott idő. A cirkusz összepakolt, a kamionok megteltek, a gyönyörű autókat is befogták a hatalmas lakókocsik elé. Eljött a búcsú ideje. Ismét. Könnyezve állunk, s egymás családját ölelve elköszönünk.
- Szervusz Anci! Ugye megmondtam, hogy a kis feszület visszahoz! - mondom alig hallhatóan.
- Igen! Én is mindig tudtam, hogy a kis bicska szerencsét hoz majd.
- Nagyon vigyázzatok magatokra!
- Ti is vigyázzatok egymásra.
- Büszke vagyok rád!
- Ühüm – jön a szepegés mögül a válasz.
Még integetünk egy sort, az útig kísérjük a karavánt. Az egyik autó ablakából kihajolva még visszainteget egy egyre távoldó angyalkép.
Mi is belakjuk a Trabit, s hazaindulunk.
Gyertyaláng
Ez volt az utolsó találkozásom a gyermekszerelemmel. Azzal, amelynek mérhetetlen nagyságát sem az idő sem a határok nem tudták megingatni. Annak a hatalmas szeretetnek, amely – hacsak néhány napra is –, de a határtalan öröm lapjait írhatta lelkünkre. Akkor minden kis részletre fény derült. Az üdvözlőlapok még néhány évig váltották egymást. Előbb Franciaországból, majd Kanadából.
Már nincsenek lapok csak emlékek. Anci - aki betegsége miatt – egy hónappal később indult családja után a brazil fellépésekre. Sosem ért oda.
Ma halottak napja van. A szüleim és a rokonság sírjai után, a zagyvai temető főkeresztjénél gyújtok gyertyát. Szépen billeg, az ilyenkor szokatlanul gyenge szélben. Tiszta az ég, és számtalan csillag sziporkázza tele, de a kis gyertyaláng oda is felér.
Utóirat
Több mint húsz év telt el a szép augusztusi napok óta. Én még magamban sem mertem eddig gondolni az utána következőkre. Titkon, még évekkel később is izgalommal kerestem a napi posta között a képeslapokat. Bár soha senki a legkisebb jelét sem láthatta rajtam, de mindig reménykedtem. Azonban be kell látnom, hogy kifogytak az önámító sugaracskák. A gyermekszerelem egy szeretet-találkozássá, s ma már emlékké tornyosult. Most már biztos vagyok benne, hogy meg kell írnom a másik oldal történetét is a kis cirkuszos lány szemével, lelkünk békéjének tanulságára.
|
|