Aztán, amilyen nagy és kemény volt az idei tél, olyan hirtelen szakadt ránk a tavasz. Két nap múlva – hogy a Nap elkezdett úgy tisztességgel pucsítani – már a Ravasz-lyuk felé sétálunk Karcsival. Megnézzük van-e már ibolya. Kedvenc első tavaszi elfoglaltságunk volt a gyönyörű, illatos csokrok begyűjtése. Dicsőségnek és nagy örömnek számított az első kandikáló szálat meglelni. Ebben, különösebb megegyezés nélkül is versenyeztünk. Ahogy kiértünk a vízmosáshoz, már szinte repültünk a vélt, kedvenc lelőhelyünkre. Most sem volt másként, éppen kiáltani készülök, mikor hallom a másik oldalról:
- Találtam! – Megelőzött.
- Én is – mondom kissé alacsonyabb örömszinten.

Így a korai ibolyázáskor még szám szerint is tudjuk, hány darabot szedtünk. Hiszen alig gyűlik össze egy csokorra való. Aztán napról-napra egyre több virít, sokszor az egész hegyoldal kékbe öltözik. Ilyenkor aztán az egész környéket ellátjuk a friss tavasz első hírnökeivel. Aztán később – talán két-három hét múlva – már a lila változat tündöklik a kis vázákban. Ez ugyan szebb – ki tudja – de nincs illata, és a levele is kisebb, mint a hagyományos kis virágnak. Mi profinak számítottunk ezen a területen, ezért többször a lányok is csatlakoztak hozzánk.

Egy ilyen alkalommal – egyikükkel – egész távolra keveredtünk. Szépen nőtt a csokor, meg persze a kíváncsiságom is, ahogy a hajlongás közepette ki-kivillant a szoknya alól pindurka bugyija, éppen rejtve az egyik ide vonatkozó legfontosabb kérdést. Mi van alatta? Igyekeztem a lehető legközelebb kerülni, hátha megvillan valami. De nem, sehogyan sem alakul kedvezően a dolog. Az ibolyázás másodlagos. Minden bátorságomat szeretném a számra gyűjteni… Nem megy… Helyezkedek… Próbálgatom a szavakat… Közben még ez a fránya pisilés is rám jön… Belépek a gödör takarásába, ahogy illik… Éppen sikeresen túljutok az akción, mikor egy fa mögül észreveszem kémlelő tekintetét. Aztán jön a döbbenet:
- Lacika! Mutasd már meg! – A lélegzetem is eláll, az eredeti állapot helyreállításán ténykedő kezem is elakad a fityisz zárolásán. Aztán mégis bevégzem.
- Ha te is megmutatod! – szabadulok meg, a váratlan kéréssel feloldott gátlástól.
- Jó! De előbb te! – csengi.
- Nem! Először neked kell megmutatnod! – biztosítanám be magam.
- Az úgy nem jó. Becsapsz! – Végül kiegyezünk, hogy egyszerre tesszük szabaddá a világ nagy titkát. Még számolunk is:
- Egy… Kettő… Há-há-rrrrrr-rom…

Majdnem begurulok a vízmosásba a meglepetéstől. Jól sejtettem. Nem fityisze van! Sőt nem is kiugró, hanem ívesen lapos. Leginkább egy keresztbevágott fél barackhoz lehet hasonlítani, amelyik a sok esőtől megreped, aztán előkandikál a magja. A szám is tátva marad… Teljesen lenyűgöz a felfedezés… Meg kell hagynom: szépségesebbnek találom a fityiszemnél. De amint felkapom tekintetem, látom, hogy ő pedig ugyanezt érezheti a másik szemszögből.
- Hogy hívod? – kérdezem alig hallhatóan.
- Puni. – Szép neve van, raktározom a fejembe.
– És a tiédet, hogy hívják? – kérdez vissza.
- Fityisz – mondom büszkén, de már rántom is fel a gatyámat, mert a dombocska túloldaláról Karcsi hangját hallom:
- Laci! Merre vagy?
- Itt. Már két csokorral van – válaszolok szemrebbenés nélkül.
- Már azt hittem, hazamentetek. Á! Dehogy, csak erre nézd milyen szép hosszúszárút találtunk – rejtem hét pecsét alá mérföldköves titkunkat.

Az idén különösen erősen bekezdett a tavasz. Alig tudtunk megugrani alóla a fanyeséssel. Pedig ez volt az egyik legfontosabb korai munka a kertben. Még havas volt a föld, sokszor kőkemény. Édesapámmal teljes napot töltöttünk vele hétvégéken. Felületes ember, vagy embergyerek azt hihetné, hogy minek azt a fát bántani, mert levérzik, meg nem lesz, ami teremjen. Pedig nekik úgy kell a nyesés, mint az iskolában a könyv, ha nem akarjuk, hogy úgy nézzen ki, mint a szalmakazal, és hogy alma legyen rajta ne gubics (kicsi, méreten aluli).

Nagyon szerettem ilyenkor a kertben lenni, pedig az itt használatos szerszámok nem annyira valók gyerek kezébe. A nyesőolló, amit csak két kézzel értem át, olyan ormótlanra tervezték, de az is lehet, hogy nem. Apu kezében ugyanis valósággal elveszik. Ezzel vágtuk le az egymáson keresztbe-, vagy netán túlságosan fel-, vagy leszalad kisebb ágakat. Mindig úgy kell tartani az ollót, hogy pontosan vágja le – slégan (ferdén) – egy nyisszantással az ágat, éppen a rügy fölött úgy fél centire. A szép kis ellipszis felső része mindig a rügy felé essen, az meg mindenképpen keletre, délre, vagy nyugatra nézzen. Északra csak abban a kivételes esetben nézhetett, ha arra akartuk, hogy tovább fejlődjön a korona. A nagyobb ágakhoz használtuk a nyesőfűrészt – bár én sokszor a tűzre is ezzel vágtam a fát – a még nagyobbakhoz pedig a kávás fűrészt. Ezek a műveletek már nagyon gondos munkát igényeltek. Először alul kellett befűrészelni – úgy három-négy centire, hogy ne hasadjon be –, aztán a többit felülről. Még így sem volt egyszerű a feladat, ezért néha kikötöttük egy másik erős ághoz, majd szépen, lassan engedtük le. Ezzel azonban nem volt vége, ezek már igazi sebek voltak a fának, így be kellett gyógyítani. Erre való volt a kacorkés. Hát ez aztán egy igazán mulatságos szerzet, az már egyszer biztos. Kinyitott állapotban – leginkább – az „S” betűre hasonlított, no tán még egy kicsit a bicskára is. Ezzel édesapám gondosan ledolgozta a levágott ág helyét. Nekem kellett ellenőrizem, hogy szép-e.

Hűha! Ekkor jött az én feladatom. A használaton kívüli vödörben sarat kellett kevernem – olyan jó agyagosat –, azzal szép kis kötést varázsoltam a sebhelyre. Igen fontos volt, hogy olyan legyen a sár, mint amit a vályograkáskor kevernek. Sem sokat, sem pedig keveset nem rakhattam rá. Én voltam a környéken ilyenkor a legfontosabb dolgozó, még – adott esetben – a nyolcfokú létrára is felmehettem. Közvetlenül nem a fanyeséshez tartozó szerszám a kaparó. Ez úgy nézett ki, mint a kutács (piszkavas, a tűzhelynél használták), csak a tetején lévő hajlat helyén egy – a tenyeremtől kicsit nagyobb – háromszögletű vaslap volt. Ezzel kapartuk le a fákról az elhalt kéregrészeket, mert az alatt bújtak meg azok fránya bábok, bogarak, kukacok. Két egész hétvégét töltöttünk el legalább ezzel a foglalatossággal, aztán jöhetett a meszelés. Ehhez egy különleges anyagot kevert a mindenek mestere. Egy kis fahamu, majd mész, aztán valami rézgálic – rikítóan zöld színű – no meg éppen annyi víz, hogy ne legyen sem sűrű, sem híg. A fejük búbjáig – mintha bálba készülnének – zöldes-fehér ruhát kaptak a tavaszi virágzásra a kert ékességei. Amikor elkészült a mű, minden irányból tüzetesen megszemléltük. Ragyogott az arcunk a gyönyörűségtől. Azt is tudni kell, hogy ilyenkor csakis az almaféléket volt szabad nyesni, a csonthéjasokra a gyümölcséréskor kerülhetett sor. Mitől csonthéjas a cseresznye, a szilva, de még a dió is eléggé kérdéses? Jobban illene talán nekik a csontmagos elnevezés, de ez is olyan dolog: amibe a porérintők nem szólhatnak bele.

Március elejéhez képest a Napnak akkora ereje volt, hogy két nap alatt elvitte az összes havat. Lesz még ennek böjtje – mondogatta édesanyám.

A cinegék is alig érték be magukat a csiviteléssel. Nyitni kék… Ki-ki-tér. Bőszen hordták a fészekaljnak valót az odúba. Az egyiket a ringlószilvafára, a másikat pedig arra a görbe húsvéti rozmaring almafára telepítettük. Igazi tervet készítettünk a kis otthonuk építésére. Volt igazi teteje a házikónak kátránypapírral, bádoglemezzel. Hátra volt egy kis lejtése, hogy be ne ázzon. Magasabb volt, mint a szélessége vagy a hossza. Nagyon tágasnak ítéltem meg. A bejárat volt a legnehezebb feladat. Úgy oldottuk meg, hogy az eleje két deszkácskából állt, majd nagyjából a felső harmadánál mindkét oldalba befűrészeltünk egy fűrésznyomnyit, aztán már nem is kellett csak két jól irányzott vésőütés. Kezdődhetett a szögelés. Természetesen én is próbálkoztam, de vagy rosszul nyálaztam meg a szög végét – aminek a hegyét egyébként először kicsit tompára kellett ütni, hogy ne hasítsa a fát – vagy kicsi volt a kalapácsom, mert akkor is azonnal elhajlott, ha pontosan a fején találtam. Apu kérges keze pillanatok alatt csodát tett. Nem csak mi voltunk boldogok, de szemmel láthatóan a fekete sapkás, sárga-zöld mellényes, csivitelő villámszárnyúak is.
- Majd behozza az árát, mikor megállás nélkül hordják a bogarat a kicsiknek – mondogatta a mindenben szakember, mikor a konyhaablakból szemléltük a fejleményeket. Szinte izzott a bejárat, ahogy felváltva hozták a fűszálakat. Megjegyezném, hogy mi – huncut módon – egy-egy marékkal megmentettünk, a szárazból, persze nekik sejtelmük sem volt a turpisságról.
- Ha Isten is úgy akarja, és nem vadul be a Fagyosszentek, ősszel rogyadozik majd a pincepolc a gyümölcstől.