Aput nagyon szerették az emberek – nemcsak Zagyván, de szinte az egész megyében, sőt még Hevesben is – hiszen nagyon szépen tudta húzni. Lehet – a népek – nem is nagyon tudták azt, ami igen fontos az ügyben, hogy a billentyűket is megfelelő sorrendben és időtartamra – apu szerint – ütemben – kell nyomkodni. Aztán még ez sem elég, mert a bal kézzel – a basszus oldalon – is a megfelelő gombokat, szintén megfelelő időben kell megnyomni. További nehézség, hogy a jobb kézre még csak-csak rálát az ember, no de a balnak… Annak aztán teljes takarásban kellett rátalálnia, ahová éppen a kotta mutatta. Aztán ez a kotta még további probléma, mert hát abból kell olvasni, amit játszani akar az ember. Már a vonalak sem olyan szokványosak, mint a füzetben, hanem sűrűbbek is, aztán öt is van belőlük. Ez még el is menne, de amiket ráirkálnak, azok aztán minden képzeletet felülmúlnak. Pötty, különböző vonalakon, zászlócska felelé-lefelé, üres karika. Ezt apuék úgy olvasták, mint mi a betűket. Ezért lehet az is, hogy a cigányok nem használják a hegedüléshez, mert nem tudják elolvasni. Mondta is egyszer az a művésztelepi prímás apunak:
- Könnyű magának instálom kottábul, de nekem fej nélkül. - Ennek ellenére, azért ő is nagyon szépen húzta, amíg a sok italtól ki nem kócosodott a vonója.

Volt édesapámnak egy zenekara: a Vidám Fiúk. Varga Feri bá’ a szaxafont, Csurda bá’ – a salgói kaputól – a hegedűt, Anti bá’ – a gyári iskolától – a gitárt, a Rőmer Gyula bá’ – a Fesziházból – a másik hegedűt, szintén szaxafonozott – az áruházas – Detván Lajos bá, a dobokat pedig a Földi Pista kezelte a felvégből. Sokszor a másik szaxafonon Kovács Jani bá’, vagy a fia, bőgőn Orosz Bálint bá’ segített be. Ők voltak az állandó tagok, de néha még ez is változott. Szerintem nagyon szépen zenéltek. Hetente egyszer jártak hozzánk. Próbálni. Nagy hangzavart keltettek pillanatok alatt, főleg a stímmoláskor (a próba elején a hangszerek összehangolása). Ilyenkor mindenki összevissza játszott. Nyomkodta, pörgette, pengette, húzta, fújta, verte a saját szerszámát. Felületes szemlélő azt gondolhatta ilyenkor, hogy most tanulnak, vagy csak egyszerűen elromlott a violin kulcs (ezt aputól hallottam, a violin kulcsot írták a kotta elejére). Érdekes, hogy az állatok – a baromfiudvarból – is észrevehettek valamit, mert igencsak lázongtak, és erőteljesen beszálltak a falsított (fülsértő, általában élvezhetetlen zene, ének) kánonba. No, aztán helyreállt a rend. Apu elővette azt a legújabb kottát, amit sikerült megszerezni, és úgy gondolta: ezt meg kell tanulniuk. Sokszor vett, vagy kapott kölcsön kottás füzetet, de a legnagyobb kincsek a Dodotól kapottak voltak. Azok aztán a nyugatról jöttek. Ezekből kimásolta: kinek mit kell játszania, s a próbán szétosztotta. Először ő bemutatta a harmonikán, majd mindenki a saját részét megpróbálta, végül pedig összejátszották. Elég érdekes volt, ha valaki melléütött, pengetett, vagy fújt, mindjárt észrevették. Ettől kezdve már nem teljesen magyarul beszéltek. Például:
- A hegedű figyeljen, mert itt – közben játszotta a dallamot – nem eisz, hanem sima „E” van. – Később az is előfordult, hogy fordítva, majd pedig… – Itt teljes akkordokat ad a gitár, a dallamot a hegedű, meg én viszem tovább, a Feri meg kijátssza a végét, kicsit meg is cifrázhatod. Pista figyelj, nem kell a nagydobnak mindenkit túlharsognia: piano (zenei kifejezés: halkan)!
Ahogy megítéltem, mindenki értette – rajtam, és a Kormin kívül – miről van szó. A lényeg az, hogy két-három próbálkozás után csengett rendesen, annak rendje és módja szerint. Általában egy, de az is előfordult, hogy két számot is megtanultak egy próba alatt. Később – attól függően, hogy éppen lagzira, vagy bálra készültek – a régi dalokat játszották, felkészülve a hétvégekre. A próbanapokon nagyon igyekeztem a házi feladatokkal, nehogy lemaradjak valamiről. Ahogy gyülekeztek, már segédkeztem is, hogy minden a helyén legyen. Persze a kis sámlimat sem szabad volt szem elől tévesztenem, mert az a gitáros a múltkor is kisajátította, aztán rá tette a lábát, pedig ott van neki a felnőtt sámli is.

A muzsikáláshoz hozzá tartozik az is, hogy mindenki úgy gondolhatta: azért zenélnek, mert szeretik. Aztán úgy is lehetett értelmezni a dolgot, hogy legyen mire táncolni. Már én is voltam ilyen bálon, mikor a Táncplaccon kora délután kezdődött. Itt olyan dolgot figyeltem meg, ami nem mindennapi. A népek lány-fiúval táncolnak, aminek nem sok értelmét láttam, mert hát a lányok lányosan, a fiúk pedig fiúsan táncolnak. Aztán – szerintem – ezért fordulhat elő, hogy teljesen össze kell nekik ölelkezni, hogy fel ne boruljanak, vagy egymás lábára ne lépjenek. Megjegyezném, hogy a keringő és a csárdás más tészta, mert azt aztán tényleg csak lány-fiúval lehet táncolni. No, de ez sem teljesen biztos, mert a múltkor a kultúrban egy – igazi csizmás – legény egyedül is úgy ropta a csárdást, hogy abban a legkisebb hibát sem lehetett találni. Nem tudom, de mindenesetre nem szóltam bele a dologba. Majd rájönnek maguktól. Aztán azt sem nagyon értettem, miért kell nekem sötétedéskor hazamennem, a többiek pedig maradnak. Tehát a lényeg az, hogy sokan gondolták, hogy ezért zenélnek, pedig más oka is volt. Abból tudtak nekünk gúnyát (ruha gyűjtőnévként volt használatos), ennivalót meg miegyebet venni, amit a muzsikálásért kaptak.

Sőt szintén nagyon fontos, és előre megírt kotta szerint történt, nemcsak a zenélés, de a lagziba menés is. Volt édesapámnak egy nagy, fekete harmonikatokja. Éppen úgy volt formázva, hogy a Höhhner muzsikája belefért. Odafelé – a lagziba – ebben vitte a vidám szerszámot, vissza pedig a hátán. A tokot pedig a kezében hozta. Ez nem azért volt, mert netán haza felé már nem féltette úgy, mint a két szemét, hanem az így megüresedett tokba pakolta azt a sok finomságot, amit kapott. Tudni kell azt is, hogy ő nem volt ivós, kocsmás ember, csak úgy vasárnap reggelente jól esett neki egy kis erőset lerántani, ágyazásként. Ebéd után pedig egy kis söröcskével vagy borocskával szeretette betakarni az ételt.

Nomost, ebben nem nagyon tudtam egyetérteni, mert a múltkoriban elküldtek vasárnap délelőtt – a tejeskandlival – sörért. Megkóstoltam a gyönyörű fehér habját. Hú, a nemjóját! Borzasztó pocsék volt, és marhára keserű. Már éppen köpni akartam tőle, de végül vissza kellett tartanom, mert éppen jöttek szembe az úton. Nem volt mese: lenyeltem, hiszen még megszólnak, ha nem köszönök. Bár ne tettem volna! Így a számon kívül a torkom is piszkosul berágott. Még attól is szörnyűbb, mint az a gyógyszer, amit nem szabad szopogatni, csak lenyelni. De hát – hülye fejjel – azt is kipróbáltam. Most aztán, iszkiri! Rohannom kellett a nagykerti csurgóra, ahol nem győztem csak öblögetni a bűnt. Nem nagyon ajánlom senkinek, hogy kipróbálja. Tanuljatok az én hibámon! A bor sem különb, csak az savanyú, mint az ecet. A pálinka meg aztán még randább, mert az ujjheggyel kiemelt kis mintától még levegőt sem kap a szegény embergyerek. Higgyetek nekem – borzalmas, jobb elkerülni, mint a macska a forró kását – tapasztalatból tudom. A felnőttekre ez lehet, hogy nem vonatkozik, mert ők úgy lezuhantják, mint a sicc! Később aztán dőlöngélnek, meg összevissza is bregyognak (érthetetlen beszéd) tőle, úgyhogy az anyjuk sem érti a szavukat. Mindegy! Ez is egy később megoldandó kérdés.

Visszatérve édesapámra, ő aztán zenéléskor pláne nem ivott. Ha kapott elfogadta. A tokban már beélesített üvegekbe gyűjtötte. Külön a pálinkát, külön a bort. A sört viszont nem volt érdemes cipelni, mert azt Kinczkinél is meg tudtuk venni. A legnagyobb sajnálatunkra ugyanez volt a helyzet a Bambival is. A millióféle sütemény, a laposhús (bécsi-szelet, rántott szelet), a nyeleshús (csirkecomb), a töltött káposzta azonban mindent kárpótolt. Ilyenkor alig vártuk már haza. Nem nagyon szerettük, ha messzi mentek zenélni, mert ugyan sokkal többet kaptak, de sokszor csak délben jutott az ágy közelébe. Ebből aztán egyenesen adódott, hogy mi pedig csak ekkor jutottunk a finomságokhoz.

Egy ilyen alkalommal aztán borzasztó katasztrófa történt. Esett az eső. Megázott a muzsika. A dolog mérhetetlen nagyságát jól érzékelteti, hogy édesapám szemében – a hagymavágást kivéve – még sosem láttam könnycseppet. Most sajnos ez is előfordult, ahogy nézegette a szétszedett harmonikát. Én már rohantam is, gyorsan a pecsétviaszért, a gyertyáért. Hiszen legutóbb – amikor az egyik billentyű elengedte magát – ezzel ragasztottuk meg.
- Itt most ez sem segít! – Simogatta meg a kobakomat.
- Akkor fűtsünk be neki! – próbáltam egy még régebbi javítási módszert előhozni, amikor így szárítottuk ki egy kis nedvesedéstől.
- Ennek most nagyon be van fűtve! Ez most csak úgy javul meg, ha felvisszük Pestre. Rámegy a gatyánk is. – Teljesen temetési hangulat feszített mindenütt.
Három-négy nap múlva kezdett kicsit helyreállni a rend. Óriási szerencsénk volt, mert a Fesziből – pénteken – Pestre megy az igazgató és a párttitkár. A sofőr pedig – apu jó barátja – elviszi a harmonikát a javításra. Így aztán már lassan az is előfordult itthon, hogy valaki – egy-két mondat erejéig – megszólalt. De azért még a levegőt változatlanul igen csendesen szabad volt csak venni. A szombati műszakból aztán már mosolygósabban érkezett haza a billentyűk mestere.
- No, asszony! Két hét múlva kész a muzsika. – Olyan pillanatok alatt változott derűsre a család arca, mint minap a mindent elöntő zivatar után az ég. – Nem lesz csak ötven-hatvan forint. Úgyhogy te is jössz Klári.
- Ne találgass már ember! Nincs is olyan gúnyám, amiben elmehetnék. Meg eddig is meg voltam Pest nélkül, ezután is meg leszek.
- Már pedig, úgy készülj! Mert még úgy őszül meg a hajad, hogy nem láttad kék-e a Duna, mint a keringőben – és már fütyülte is. A nővéremmel csendben voltunk. Ő azért, mert hétfőn kéthétre a Balatonhoz megy üdülni, én pedig azért, hátha az következik: jöhetsz te is, gyerek! Ámde csak nem akart következni. Édesanyám már eltűnt a sifonban (szobai szekrény), nehogy még elkéssen valaminek a mosásával, keményítésével, glancolásával (szépítés). Aztán az is lehet, hogy kinyúlt, vagy összement állásában. A kinyúltat mindig mondta, de hát neki szinte mindig összement a ruhája. Irigykednem azért sem lehet, mert legutóbb én voltam apuval Galyatetőn, meg Egerben is a gyári fakarusszal (Csepel teherautó, hátsórészére épített bódéval, személyszállításra használták) a vállalati kiránduláson. Aztán, mikor hazajön Erzsi, nemsokára én megyek, valahova Eger mellé. De azért mégis.
Hú! Ha én is mehetnék! A nagy Pestre, ahol nem is olyan régen még harcoltak. Ráadásul vonattal. Azzal, amit az a borzasztó nagy mozdony húz. Lehet, hogy még a Pál utcaiak Grundjának helyén épült házat is megláthatom. Aztán a Duna. Apu azt mondja: nem olyan, mint a mi patakunk, az már folyó. Nagyobb keresztbe, mint a halastó hosszában. Az a híd is ott van, amelyiknek egy láncszeme akkora, mint a nagykapunk és a kiskapunk együttvéve. Aztán valami villamos is van ott, ez ugyanúgy jár a város utcáin, mint az autók, csak sínen. Nem tudni biztosan, de állítólag a dróttal megy, ami felette van. Nem látni a füstjét sem. Erről a filmvetítésen már láttam egy kicsit, de hát az megint más. Hú, de kár! Mondanám, de inkább nem. Meg kell elégednem azzal, ami van. Punk-tum (nincs tovább, nincs ellenvetés), ezzel alszom el.