Duna-parton II. rész
- Jöhetne már apád! – töri meg anyu a csendet. –
Legalább azt tudnánk: mennyi az idő? – tanácstalankodik, s tán egy kis félelem is van a hangjában. Keresem a Napot, de ezzel most nem sokra megyek, hiszen nem tudom: hol kel, és hol megy le? Szerencsére nyár van. Ilyenkor könnyebb a helyzet, mert amikor a fejünk fölé ér: dél van. Most még éppen nincs teljesen ott.
- Még nincs dél.
- Aha! Igazad lehet, mert még nem is harangoztak – közelíti meg anyu, a szokásos, gyakorlatias oldalról. Közben lassan a vállára engedi – az egyébként már renyhére hagyott (kibontott kendő) – fejkendőjét. Igazít tegnap bodorított hullámain, miközben a hajcsatot az összefogott szája szélén tartja meg, majd – a fizura elülső két oldalára és a füle mögé – a helyére teszi. Ennek az a jelentősége, hogy a hosszú haja nem bomlik a szemébe. Nagyon jól áll neki. Ügyes volt apu, hogy őt választotta.
Tényleg, jöhetne már. Vajon mi lehet? Sikerült-e megcsinálni a muzsikát? Aztán az sem mindegy mennyibe került? Ugyanis, ha marad pénzünk, vehetünk majd valamit. Nem tudom, hogy mit, de az mindig jó, ha vehetünk valamit. Annak is szoktam örülni, ha más kap. Akármit is. Az igazi azonban az, amikor én kapok. Egy sima gatya, zokni, trikó is nagy örömet tud okozni. Ezen a téren nem nagyon tudok különbséget tartani. Azért a foci egy hatalmas dolog lenne. Persze egy sima labda is jól jön, mert a régi elkopott. Ez nem is volt csoda, mert Karcsival állandóan azt hajtottuk. Valahogy egészen más ez a játék, mint az „Elvesztettem zsebkendőmet…”, vagy a „Nyuszi ül a fűben…”. Annak ellenére, hogy nem szabad a kezünkkel hozzányúlni. Valószínű, hogy ezért puhan ki (kilyukad) olyan gyorsan a gumilabda. A bőrfoci aztán nem menne ilyen gyorsan tönkre. A felnőttek – azon a meccsen, ahová apuval mentünk – ilyet rugdostak, mégsem ment szét. Sokkal erősebb a pettyesnél. Pedig nekik, még tüskés a cipőjük is. Biztos ezért tudnak akkorát belerúgni, hogy szinte átszáll a pályán. Azt is megfigyeltem, hogy kétféle – hosszú ujjú – ingjük, gatyájuk és térdzoknijuk van. Sőt három, mert akik a kapuban állnak feketébe öltöznek. Nekik kézzel és lábbal is lehet játszani. Sokan vannak egyszerre a pályán, és valamiért tudják, kinek merre kell szaladnia a labdával, de sokszor még a nézők is tudják, azért kiabálnak. Aki meg nem zagyvai, annak csupa csúnyát kiabálnak. Gólnál pedig nagyon örülnek. Egy ilyen meccsre az egész falu elmegy. Teljesen tele van körben a pálya. Fehér vonalakat húztak rá, azon belül játszanak. Aztán az emberek még a kocsmában is azt beszélik, hogy Bodor milyen ügyesen cselezett, a Csikós milyen nagy gólt rúgott, a Krenács Josko meg kivédte a szemüket.
Harangoznak. Egyszerre legalább három harangot hallunk különböző hangon csengeni-bongani.
- Dél van – nyugtázza anyu. – Te is szunyókáltál egy kicsit? – kérdezi a legnagyobb meglepetésemre, hiszen nem vettem észre, hogy elaludtam volna. Lehet.
- Most már tényleg jönnie kéne apádnak. – Érezhető a hangján az aggodalom.
- Szomjas vagyok.
- Van még tea, de ihatsz vizet is.
- Inkább teát.
- Ha marad pénzünk, veszünk majd Bambit a hazaútra.
- Hú! Az, nagyon jó lesz. Hányat? – kérdezem, mert szeretnék biztosan látni. Hosszú nagyon az út.
- Egyet biztos kapsz – zárja egyszerűen rövidre a puhatolózásomat.
A közeli harang elhallgat, így még többnek és távolabbinak is elhozza a hangját a szellő. Minek ide ennyi templom. Szinte minden utcasarkon láttunk egyet, idejövet. Mindegyiknek egyenes volt a tornya. Nem értem miért van ez így. Lehet, hogy a mi tornyunk – egy kicsit – már mindig a Hegyes-hegy felé fog húzni, mintha szeretné, vagy az Őrhegy szele tolná arra. Itt Pesten még sokszor az egyszerű házaknak is van kisebb-nagyobb tornyuk. Lehet, hogy ott imádkoznak? Szemben – azon a dombon – szintén több látszik. Még valami várszerűt is ki lehet venni. A közepe táján pedig valami óriási ház tekinget felém. Nem tudom, de nekem nagyon tetszenek ezek a házak, meg úgy szép ez az egész, ahogy van. Ezért nem értem, miért kellett össze-vissza lövöldözni. Arra eddig még nem gondoltam, hogy még ki se nagyon tudják majd javítani, mert hát ekkora létra nem létezik, ami oda felérjen.
- No, megjöttem! – hallatszik a régen várt hang a hátunk mögül. Én már repülök is édesapám felé. Nagyon mosolygós az arca.
- Sikerült? Jó lett a muzsika?
- Meghiszem azt! Nagyon fájintos! Még billentyűket is cseréltek rajta.
- Mennyi volt? – közelíti a másik irányt anyu.
- Hát! Nem hittem volna! Képzeld, majdnem megmaradt a fele pénzünk. Most aztán eszünk! Piszkosul megéheztem.
- Ne egyél, csak igyál egy kicsit. Induljunk, nehogy elkéssünk, mert akkor még veszünk is valamit. Aztán közben meg harapsz egyet.
- Jó! Akkor gyerünk! A cipődet vedd fel, mert a boltba majd nem engednek be, szégyenszemre!
Ballagunk. Odaérünk, arra a soküzletes útra. Szeretném kérdezni: mit fogunk venni? Nem kis hátsó szándékkal a foci irányába, de ilyenkor sem nagyon szabad megszólalnom. Ezt már tapasztalatból tudom. Így csak csendben reménykedem. Boltba be, boltból ki. Áruházba be, áruházból ki. Így haladunk. Tornaruha Erzsinek, gyönyörű, babos anyag anyunak, gumitalpú cipő apunak. Aztán végre nekem. Egy kantáros nadrág, majd később egy ing. Üljetek le itt anyáddal! Én beszaladok még ide, veszek Varga Feri szaxofonjába nádat. Pihenünk. Akkor még nem sejtettem, hogy ez most egy nagy csel. Csak karácsonykor derült ki, hogy apu a bőrfocit vette abban az üzletben. Évekig én voltam a legbüszkébb labdatulajdonos Zagyván. Nem sok gyereknek lehetett ilyen bőrfocija, még ha egy kicsit kisebb is volt, mint az igazi.
- Villamossal megyünk a Keletibe – tette fel, a boltból kifelé jövet apu a vásárlás végére a pontot. Akkor fel sem tűnt, hogy a harmonika a hátán van, a tok pedig a kezében, mint a lagziból hazafelé. Abba rakták még bele a többi cuccot. Ott lapulhatott a karácsonyi nagy titok: a focilabda. Anyunak csak a két mintás szatyor maradt.
- Még van egy óránk – nézett fel anyu az egyik szemben lévő ház órájára, ami egyik volt azok közül, amelyik templom is lehetne, olyan nagy tornya van.
- Nem baj, majd megyünk két kört. Legalább szétnéztek.
Az utca közepe felé vesszük az irányt. Ott vannak sínek, no és a villamos megállója. Csilingelve nemsokára megjön. Nagyon izgulok. Még sosem ültem ilyesmiben. Sárga, végig ablakos és nem tudom eldönteni: melyik az eleje, és melyik a vége? Egyforma. Aztán csak abból sejthető valami, hogy melyik irányba megyünk. Teljesen tele van, de anyunak szól egy bácsi, hogy ott van egy hely. Odamegyünk. Anyu leül a faszékre, én pedig az ölébe. Apu a lábához teszi a tokot. Nagy rándítás. Elindulunk. Anyu édesapám kezébe teszi a két forintot, ő pedig odamegy az egyenruhás asszonyhoz.
- Kérek két vonaljegyet – mondja. Odaadja a pénzt. Kap. Visszatöri magát a tömegben, szerencsére nem ülünk nagyon messze. Lassan döcögünk. Megyünk egy kicsit, megállunk. Leszállnak, felszállnak. Aztán megint kicsit, és így tovább. Közben én mindent megfigyelhetek. Az utcán a megszámlálhatatlan embert, az ide-oda száguldozó autókat, a házakat. És valami érdekeset is tapasztalok: olyan ház is van, amelyiknek az oldalán szobor van. Néha több is. Szépek. Az egyiknek még a fütyije is kilátszott. Odaérünk a Keletihez. Mindenki leszáll. Mi nem. Apu hátáról lekerül a muzsika, így leülhet.
- Nem tetszenek leszállni? – kérdezi a jegyes asszony, a kalauz.
- Nem. Még belefér az időbe, és megyünk egy kört. Az asszony, meg a gyerek még most jár először Pesten. Legalább szétnéznek! – teszi egyértelművé a dolgot a világjárt ember.
Lassan elkezdenek szállingózni a felszállók. Egyre többen és többen. Teljesen másképpen öltöznek erre felé a népek, mint nálunk. Az asszonyokon nincs kendő, sokszor olyan szép a ruhájuk és a hajuk, mintha ünnepre, vagy mulatságba készülnének. Az emberek között sincs senki, aki munkásruhát hordana, de még olyan sem, aki ünneplőt. Bár, ehhez az utóbbihoz jobban hasonlítanak, csak ezeknek a színe tarkább, nem csupán fekete esetleg sötétkék. Klottgatyás gyereket sem látni, mint Zagyván. Pedig nálunk nyáron ez az egy biztos ruhadarab van a gyerekeken. A lányok aztán még cifrábbnál cifrább szoknyát, blúzt viselnek. Csilingel egyet a villamos. Újra megyünk. Még menet közben is ugrálnak fel. Nagyon merészek. Csak egy kicsit sikerülne rosszul, már kész lenne a baj.
Ballagunk a második körre. Milyen jól kitervelte az én harmonikás apám. Nem mi megyünk nézelődni, hanem csak ki kell néznem az ablakon: máris mindent láthatok. Akárcsak a moziban. Még jobb is, mert nem lóg bele senki nagy lokaj a képbe. Azért a látnivaló most teljesen más. Eldönteni nem tudom, melyik lenne a jobb, de lehet, hogy nem is fontos nekem ezt eldöntenem. Nagyon cirádásak a házak. Kár ezért a lövöldözésért, amivel elrondították némelyiket. A széles utca után, most keskenyebbe kanyarodunk. Itt egy kicsit rosszabb a helyzet, mert közel vannak a házak, és nagyon gyorsan el-elszaladnak. Aztán megint kiszélesedik, majd megint össze, újra szét. Meg-megállunk. Le- és felszállnak. Mi maradunk. Elérjük a másik végét a körnek. Itt megint kiürül a villamos. A kalauz néni már nem kérdezi, hogy leszállunk-e, de odaszól hozzám, mikor rátéved a tekintetem:
- Hány éves vagy legényke?
- Most megyek majd iskolába – mondom a hajnalban betanult leckét. Nézem apu arcát. A kis mosoly az orra alatt jelzi: jól beszélek. Büszke.
- Gyere! Adok egy barackot. Szereted?
- Naná, hogy szeretem! – s szinte repülök. – Nekünk is van, de gyorsan elfogy. Köszönöm – adom jelét az egyik legfontosabb alapdolognak, amire a szüleim megtanítottak. Megsimítja a kobakom, dicséretként.
Közben… Csilingelés… Visszaindulunk. Mivel ugyanott ülünk, most a másik oldalt láthatom. Nem sok változás van, csak kicsit másak a házak. Odasúgom anyunak:
- Éhes vagyok.
- Mit ennél? Van még kolbász és szalonna – mintha nem tudná, hogy a kolbászt jobban szeretem. Persze már töri az adagot, hozzá egy kis kenyeret. Máris mehet a bendőbe. A kolbászt nagyon szeretem. Különösen ilyenkor nyáron, amikor már teljesen kiszáradt. A végén előkerül a Bambim. Ezzel aztán el vagyok egészen addig, amíg visszaérünk a Keletihez. Leszállunk. Menetközben még odaköszönök a kalauz néninek:
- Csókolom!
- Szervusz, édesapám! Gyere máskor is erre!
- Jó! Majd jövök máskor is, csak messze lakunk. Tetszik tudni, ott Zagyván.
- Ügyes legyél az iskolában! – hallom még a hangját miközben távolodunk. Még megyünk vagy tíz métert, újra visszanézek. Integet. Én is visszaintegetek.
A nagyóra szerint még alig múlt három óra. Megkeressük a vonatunkat, ami nem könnyű, de végre meg van. Felkapaszkodunk. Még alig ülnek rajta. Oda ülhetünk, ahol nem szabad cigizni. Nagyon jól elhelyezkedünk. Megkapom a Pityu-csokit.
- Nem vagy álmos? – kérdezi anyu.
- Kicsit.
Megágyaz maga mellett, s már szinte félálomban ott is fekszem. Ezt a gyönyörűséges napot… Annyi új dolgot láttam, hogy visszaidézni is nehéz… Talán az is lehet annyira elfáradtam, hogy már erre sincs erő?…
Vége
|
|