A nagy utazás
A nagy utazás előtti este aztán lázas készülődés folyik. Édesanyám sehogyan sem akar hamvas (batyu) nélkül elindulni.
- Hátha valami értékes dolgot kell valahol otthagynunk az út szélén. Szépen beleférne az ennivaló, meg minden. Kiterítve meg el is ülhet rajta az ember. Aztán visszafelé legfeljebb szedek bele az állatoknak egy kis füvet. – Igen. Bárhová is mentünk, mindig ott volt a hamvas. Édesapám hajthatatlan.
- Visszük a tokot. Abba minden belefér. Visszafelé meg ott lesz a szatyor a maradéknak. Füvet meg majd kapnak itthonról. Belenyugszik lassan anyu is, a megmásíthatatlanba. Ennek megfelelően rendez aztán mindent. Közben még valamin semeggyeznek (vitatkoznak), pusmorognak (suttognak) is. Nem tudom mi az, egyébként is nyakig vagyok a meséskönyvben. Azzal is el vagyok még foglalva, hogy akkor holnap kire leszek bízva?… Mekkora lehet egy ilyen sárkány?… A sárkány tud-e olvasni?… A hamvas nem rossz dolog. Én is hányszor szunyókáltam már benne…


- Kelj fel Laci! Jó reggelt! Siess, indulunk!
- Hová?
- Hová? Hát Pestre! – Hű, az angyalát! Úgy repülök ki az ágyból, hogy a pizsamám is tanácstalanul marad helyben. Szökellés, pattogás. Mindent beleadok. Rohanás mosakodni. Felkapom az élére vasalt ünneplőmet, plusz az új svájci sapka. Elsőként készülök el. Apu oda is legyinti:
- Te vagy az angyal! – Mindenki elkészül. Indulunk gyalog Tarjánba, a vasútállomásra. Egész úton a leckét tanulom.
- Ha jön a kalauz, azt kell mondanod, hogy: csak jövőre mész iskolába. – Ha jön a kalauz, jön a kalauz. De ki az a kalauz?
- Apu, apu! Ki az a kalauz.
- Olyan katonás sapkája van. Ő lyukasztja a jegyeket.
Közeledünk. Te híres mozdony, most aztán kénytelen leszel engem fuvarozni, pedig a múltkor kinevettél a fütyüléssel. Igaz, hogy erősebben és szebben tudsz, de én vagyok a kisebb. Miért kell nekem ezt mondanom, hiszen már másodikba megyek? Ki érti ezt? Csendben maradok, nehogy még itthon maradjak. Magolom a mondókát… Csak jövőre megyek iskolába… Katonás sapka… Most akkor katona vagy kicsoda?…
Ott áll a vonatunk. Éppen itt jön az emberem.
- Csókolom! Csak jövőre megyek iskolába.
- Hallgass! Majd csak a vonaton – rántja meg a kezemet, ellent nem tűrően. Most itt van közelről is ez a csühös. Még nagyobb, mint gondoltam. Alig tudom megmászni a vagon lépcsőjét, de sikerül. Édesanyámat is feltolja apu. Sokan utaznak rajta, és nem teljesen úgy állnak a padok sem, mint az iskolában.
- Találunk egy olyan részt, ahol négyen is elférnénk. Két ülés erre néz, kettő pedig arra. Középen van egy kis asztalkánk is. Aztán egy hatalmas ablak.

Ezt sem hittem volna még tegnap. Huncut az én apám, a mindenit! Az is lehet, hogy nyugalmasabban telt a két hét, mintha tudta, sejtette volna. Nekem biztos, de Neki még inkább. Hoppá! Meg van! Ezt jól kitervelte… No, de ilyet!

Hatalmas fütyülés… Egy kis szünet… Rándítás… A szám is tátva marad… Megindulunk… Körbenézek, apuék látják-e… Édesanyám is izgulhat. Rendesen kapaszkodik a székbe, ami nem is szék, hanem ülés – javít ki a nagy utazó. Édesapám már sokszor ült vonaton. Azt is mondja: „az egész világot be lehetne vonatozni, ha valakinek lenne annyi pénze”. Szerinte, még lassan megyünk, pedig egyre jobban szaladnak a házak.

Nem is gondoltam volna, hogy ekkora város ez a Tarján. Annyi gyárkéményt látni az ablakon, hogy csak a moziban van ennyi.
- Ez az Üveggyár. Itt csinálják a poharat.
- Hogy? Apa hogyan?
- Megolvasztják a homokot, és mikor folyik, hosszú csövekkel fújják. Mikor pedig kész, ott törik el, ahol kell. – Magam sem tudom eldönteni, hogy viccel, vagy igazán így van. Bár nagyon fúrja a „begyem”, de teljesen komolynak látom.
- Mikor megyünk megnézni?
- Majd egyszer – nincs idő tovább kérdezősködni. – Ez pedig már a Tűzhelygyár. Itt szerelik a masinát – vált a következő kéményeknél.
- Mi az a nagy tűz? – Egy vaskéménynél minden csupa láng és szikra. – A mindenit! Mekkora!
- Ott olvasztják a platnyinak (a tűzhely teteje) való vasat – megint komoly az arca. Nem viccel.
- Ugye majd elmegyünk oda is. Ugye apu? – Közben lassítunk, majd megállunk.
- Elromlott? – kérdezem tanácstalanul.
- Dehogy csak mások is felszállnak – aztán hallani is, hogy: Személyvonat érkezik Salgótarjánból a negyedik vágányra. Salgótarján Nagyállomás. Felszállás után indul tovább Budapest Keleti Pályaudvarra. A vonat valamennyi állomáson és megállóhelyen megáll. A vágányok mellett kérjük, vigyázzanak! – Hű! Az anyját! Padlót fogtam. Ez a fazék hangú recsegő, pillanatok alatt egy hétre való kérdéses dolgot mond. Nincs mese, kérdezek:
- Apu miért személyvonat a vonat, és miért Salgótarján a Tarján?
- Azért mert lassabban megy, mint a gyorsvonat, és mindenütt megáll. Tarjánt pedig rendesen Salgótarjánnak hívják. – Eddig rendben. Már egy későbbi kérdés is megoldva. Közben, megint rándítás… Ismét megyünk…
- Mi az a vágány?
- Az a sín. Így lehet tudni, melyik az a vonat, amelyikkel utazni akar az ember. – A többi kérdést tartalékolom, nehogy ráunjon.
- Éhesek vagytok? – próbálja édesanyám is feloldani magát a nagy izgalomból. Válasz nélkül kezdi teríteni a kis asztalkát. Persze miután, a már előre bekészített, enyhén nedves ronggyal letörölte. Ez egy fontos mozzanat, mert rend a lelke mindennek, nehogy még elkapjon bennünket valami nyavalya. Éhes vagyok, de az ablakon túli világ is borzasztóan fontos. Elfoglaltságomat látva: szépen megformázott, éppen méretes katonákat kapok. Ez nagyban megkönnyíti a helyzetemet, hiszen nem kell egy pillanatra sem levennem a szemem a temérdek újdonsággal szolgáló mozivászonról.
- Figyelj a túloldalra! Ott a másik Üveggyár, amelyikben az ablaküveg készül.
- Az is homokból? És mitől lesz átlátszó? Majd meglátod, úgyis megnézzük egyszer! – érződik a hangján: elégedett, hogy megjegyeztem a homokot.
Ez az üveg nagyon drága. Angyal mamámnál – úgy futás közben, egy kővel – kitörtem. Hetekig leveles voltam miatta. Egyébként Ő sosem bántott kézzel, pedig biztos néha kijárt volna. Aztán szavakkal… Senkinek sem ajánlom, hogy kipróbálja. Rosszabb egy fülesnél, az már egyszer biztos. Ettől fájóbb, hogy a csokitól is el vagyok tiltva, az idétlenségem miatt. Bár – ez titok – nagyapámtól vasárnap kaptam egyet, mert hazakísértem a kocsmából. Igazán szép pár lehettünk, hiszen eléggé ágaskodnom kellett, hogy felérjem a kezét. Hatalmas munkásember az én nagyapám. Mire végigér a tekintetem a százötven kiló izomzaton, el is fogy a csoki. Megmértük rendesen az utat széltiben-hosszában. Végig tanítgatott: „Ne mondd meg mamádnak, hogy berúgtam. Úgyis ez volt az utolsó. Soha többet!” Pénzt ugyan nem nagyon költött, de sok volt a barátja. Aztán tényleg nem is nagyon fordult elő többé, hogy berúgott. Most mehet újabb kérdés, apu felé:
- Mi az a Nagyállomás? És miért Budapest, ha egyszer Pest?
- Az állomáson sok a vágány, ahol kevés: az csak megálló. A Pestet meg csak úgy mondjuk röviden, mint a Tarjánt is. A pályaudvar még nagyobb, a Keleti nevet pedig azért kapta, mert abba az irányba kel a nap. – Megelőz néhány kérdéssel. Ez nagyfokú elismerés, de tovább most nem lehet. Pihentetni illik. Egyébként is megint lassulunk… Megállunk.
- Ez Pálfalva, és még ez is Tarján.
- Mikor érünk Pestre?
- Az még odébb van.
- Igyál gyorsan teát, míg állunk! – Nagyon finom. Abból a repikből (mezei gyógynövény) készült, amit a Rónai-oldalból hoztunk. Meg kell szárítani a napon, és nem kell fölöslegesen „pénzt kidobni az ablakon”. Aztán szoktunk még szedni hársfavirágot és kamillát is. Ezek nagyon finomak, és még meg is gyógyulunk tőle. Megint meglódulunk. Lassan elfogynak a házak. Most hagytuk csak el a várost.
- Menetjegyeket kérem ellenőrzésre! – mondja egy asszony. Anyu szépen kicsomagolja a zsebkendőből. Odaadja. Egy fogóhoz hasonló szerkezettel kilyukasztja. Aztán kérdezi:
- Hányadikos leszel nagylegény?
- Már harmadikba kéne mennem, de évet késtem… – hadarom gyorsan. De mielőtt befejezném…
- Bizony szeptemberben már belekezd – mondja rezzenéstelen arccal édesapám.
- Biztos ügyes lesz – jön a válasz enyhe mosoly kíséretében. Az angyalát! A kalauz. Ez aztán cseppet sem hasonlít a katonára, ráadásul asszony. Úgy látom, ezt apu méltányolja, hiszen említést sem tesz egy ideig a dologról. Már újabb falu félé közeledünk.
- Ezt majdnem elszúrtuk – jegyzi meg. – Ki gondolhatott arra, hogy kalauz nemcsak férfi lehet. A lényeg: már tudod, kiről van szó. Nemsokára Terenyére érünk. Ide is járunk zenélni. Utána Bátony következik. – Ismét rándítás. Indulunk tovább. Már egy ideje azt nézem: az a nagy hegy egyre nagyobb, ahogy közeledünk. – Az a Mátra, aminek a tetején voltunk a múltkor, Galyatetőn. – Milyen érdekes, hogy a közelebbi fák sokkal gyorsabban szaladnak el mellettünk, mint a távoliak. Most egyébként azért is különleges ez az egész, mert eddig ezt kívülről láthattam. Ott fent a Kotyaszon – a földünk végében – ahogy a kisvonat – sípolva - elfüstölt. Ugyanúgy, mint – ez azért már kicsit jobban hasonlít – a hokedliből, sámliból készültnél, mint a lendkerekes, egy mozdonyos, négy személykocsis, hosszított pályás, nyugati játékvonatomnál.

Egyre alacsonyabbak a hegyek, sőt vannak helyek, ahol el is fogynak teljesen. Milyen aranysárga erre már a vetés.
- Nem sokára már aratnak, nálunk pedig nemrég bújt elő a kalász – hallani édesanyám hangját.

Mivel olvasztják ugyan meg a homokot? Aztán abból hogyan lesz az üveg? No és még átlátszó is… Már ez is nagy kérdés. Aztán még a vasat is?… A mi sparhétunkon miért nem olvad meg a platnyi, pedig sokszor még vörös is. Ha sötétben – ilyenkor – egy kis zsebpiszkot rádobunk akkor olyan, mint a csillagszóró, kicsiben… Mindenesetre nem szabad sokáig pihentetni a dolgot. Oda kell menni, aztán megnézzük… Milyen jól eltitkolták előlem, hogy én is jöhetek, Pestre… Vágány. Most úgy számolják meg kettesével, ahogy a vonat megy rajta? Talán külön-külön? Á! Ez butaság lenne… Minek lyukasztják a jegyeket? Lehet asszony is kalauz… Gyerek ugyan lehet-e?… Azt hiszem nem, mert összevissza lyukasztgatna. Valami oka biztos van, hogy mind a két jegyünket ugyanott lyukasztotta… Nocsak! Ezért lettem „egy osztállyal visszahúzva”. Ki gondolta volna. Így nekem még nem kell jegyet venni. Mindenesetre visszafelé jobban kell figyelnem… Ha én ezt Karcsinak elmesélem…

(Folytatása a Dunaparton)



Az írás megjelentetője: Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

Az írásmű webcíme:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=Sections&op=viewarticle&artid=6950