- Ébredj Laci! Mindjárt megérkezünk! Felugrok, és az ablakra tapadok. Borzasztó sok házat látok. Hihetetlen. Annyi ház van és közvetlenül egymás mellé építve, hogy levegőt is alig kapnak. Szinte mindegyik emeletes. Kis híd alatt megyünk át. A vonat összevissza kanyarog a rengeteg sín között. Próbálom megszámolni, de lehetetlen. Bár lassan haladunk, de egyre több sín látszik mindkét oldalon. Néhány pillanat még a bámészkodás, és egy nagyobb rándítás után megállunk. Összeszedelődzködünk. Mindenki siet leszállni. Mi nyugodtan várunk. Én már rohannák, de anyu visszatart.
- Ne siess! Nem hajt a tatár!
- Persze! Hová is rohannánk?! Van idő – erősíti meg apu a nyomaték kedvéért. Tényleg néhány perc csak, és mi is sorra kerülünk. Könnyedén, tülekedés nélkül lejutunk. Félelmetesen sok vonat van, némelyik egy hatalmas házba is bemegy. A hangosanbeszélő folyamatosan beszél: Személyvonat érkezik Nyíregyházáról a negyedik vágányra… Sebesvonat indul Szolnokon át Debrecenbe a második vágányról… A vonat azonnal indul. A vágány mellett vigyázzunk!… Ami igaz az igaz: itt vigyázni kell. Piszkosul. Ennyi embert! Többen vannak, mintha egész Zagyva itt lenne ebben a nagy házban, amibe még egy csomó vonat is belefér. Kérdezni szeretnék, mert szinte már dagadok a sok-sok megoldatlanságtól, de nem is hallanám még a magam szavát sem, ettől a nagy ricsajtól. Az osztályban is szoktunk így ricsajozni, de az csak kisinas ehhez képest. Kicsit csodálkozom, hogy ebben a zűr-zavarban honnét tudja mindenki: merre kell mennie, aztán nem is nagyon ütköznek össze. Hoppá! Vagy mégis! A nagy bámészkodásban én mentem neki egy néninek.
- Cso-csókolom! – hebegek, késsé jobban szorítva apu kezét.
- Vigyázz apukám! – Simít rá a csikófrizurámra. Megállunk egy akkora ajtónál, hogy a kilincsét csak igen nagy kapaszkodás után tudnám elérni.
- Elmegyek megnézni a visszaindulást, nehogy valami változás legyen, aztán itt maradunk – mondja apu. Én is mennék, de – Ti maradjatok itt! Mindjárt jövök – fogja vissza a lendületem gyorsan. Bele kell nyugodni. Ilyenkor nincs apelláta (reklamálás). Azért megpróbálom a kilincset felérni. Sikerül, de éppen csak. Nagyon szép sárgára van koptatva. Közben észreveszem a galambokat. Ott ballagnak az emberek lábainak rengetege között. Még véletlenül sem lép rájuk senki. Amikor valaki már túl közel jut hozzájuk, felröppennek. Ezt én is megtapasztalom. Szeretnék egyet elkapni. Nem sikerül. Talán fél métere engednek a közelükbe, máris felszállnak. Néha egészen fel, a tető felé. A mindenit! Ennek a háznak olyan magasan van a teteje, hogy az iskolakerti gesztenyefa simán beleférne. Szerintem mind a kilenc egyszerre is, pedig Zagyván ez a legmagasabb. Ilyen íves a teteje, szabályos ablakrengeteg borítja. Ja, nem teljesen, mert szinte mindegyik ki van törve. Ez a galamboknak jó lehet, hiszen kedvük szerint ki-beszállhatnak. Akkor pedig minek oda az ablak, ha nincs? A szél kénye-kedve szerint ugyanígy ki-bejárhat rajta. Az üveg nagyon drága. Itt aztán megszámolni sem lehet, hogy mennyit kéne újraüvegezni, nemhogy még ki is cseréljék. Most már csak azt nem értem: mi a fenétől tört ki ennyi?
- Anyu! Ki törte ki azt a sok ablakot, ott fent?
- Kilőtték – böki rá, gondolkodás nélkül. Kilőtték, kilőtték, de hogy másztak oda fel? Innét lentről, még az apu gumipuskája sem visz olyan magasra, nem még egy gyerek-csúzli. A felnőttek meg nem is szokták az utcai oszlopok égőit, és az ablakokat sem kilőni.
- Hogy csinálták? Nagyon magas.
- Hát, azzal a rendes puskával lövöldöztek erre, tavaly. Tudod, amikor ritkán mentetek iskolába.
- Aha. Tényleg. Még a tél előtt volt ilyen. Alig kezdtünk isibe járni, máris nem mehettünk volna. Az Olga tanító néni ugyan mondta, hogy ő minden nap ott van, és aki akar, nyugodtan mehet iskolába. No, nem sokan akartunk. Az újév után szinte már csak Karcsi meg én voltunk a padokban. Nagyon aranyos volt ebben az időben a tanító néni. Meg is bántam, hogy egyszer a csúnyanevén szólítottam. Később aztán ezt úgy igyekeztem helyretenni, hogy rendre utasítottam azokat, akik – egymás közt – Burkusnak csúfolták. Egyszer még birkóztunk is egy gyerekkel emiatt.
Rendes puskával? Minek lövöldöztek rendes puskával? El is találhatták volna egymást. Az meg halálos is lehet. A vaddisznó is megdöglött a múltkoriban, amelyiket meglőttek, és odahozták a tanácsház udvarára.
- Jól van! Mehetünk! Minden rendben van! Délután négy előtt megy haza a vonatunk – érkezik vissza édesapám a hírekkel.
- Apu! Már el is ment a vonat. Az előbb láttam, hogy kiment.
- Te butus! Az másik. Addig még sok kimegy – mosolyog.
- Gyalog menjünk! Sok az a két forint a villamosra – mondja anyu. – Majd visszafelé azzal jövünk, addigra úgy is fáradtak leszünk. Meg az is kiderül: mennyibe kerül a muzsika?

Elindulunk. Én a biztonságos megoldást választom, Apu hatalmas tenyerébe illesztem a kezem. Kiérünk. Át kellene mennünk egy nagyon széles úton. Fantasztikus. A tarjáni út aztán már igencsak tele van autóval, de ez. Ezen az úton több van. Sokkal több. Nagyon sokkal több. És még a sárga villamos is azon jár. Itt szerintem soha nem jutunk át. Már éppen mondani akarnám, hogy menjünk arra, hiszen arra lehetne, amikor szinte vezényszóra megáll minden autó. Átmegyünk. Sok az ember mindenfelé. Nagy kirakatokban meg félelmetesen sok áru. Mi azonban nem vehetünk semmit. Nincs pénzünk, ezért csak megnézhetjük. Még focit sem, pedig az is van. Többféle. Nagyon sok stolwerkot, Pityu-csokit kellene elhagyni, hogy meg tudjuk venni. Lassan haladunk. Mindig be kell várni édesanyámat. Ő nehezebben halad. Vissza-visszanézek. Az a nagy ház, ahová érkeztünk egyre távolodik, bár az egyenes úton minden irányba jó messzire el lehet látni.
- Klári! Átmegyünk a gyerekkel a másik oldalra. Mutatni akarok valamit. Te pihenj addig!
Itt – ha lehet – még szélesebb az út, de szerencsére gyorsan átjutunk. Odamegyünk egy templomhoz. Az oldalán van egy táblácska. Felirat van rajta.
- Nézd! Eddig a vonalig ért a nagy árvíz idején a Duna. – Hihetetlennek tűnik. Hiszen most még nem is látszik.
- Hogyan jött idáig, és most hol van?
- Még elég messze, de oda megyünk. Visszasietünk anyuhoz. Még iszonyú hosszú ideig kell gyalogolnunk. Fel is kérem magam apu nyakába. Igazad volt ember! Lehet, hogy mégis jobb lett volna villamossal jönni – mondja, a közben már mezítlábasra öltözött anyu.
- Tarts ki, Klári! Már nem sok van hátra.
- Apu! Mik azok a lyukak ott a házak falán? – Merek először kérdezni.
- Odalövöldöztek.
- Olyan magasra?
- Még magasabbra is bírnak. Képzeld, még a repülőt is le tudják lőni.
- De miért lövöldöztek, aztán minek kell lelőni azt a repülőt?
- Csend már! Ne kérdezz hülyeségeket! – vagyok rendreutasítva. Később olyan házat is látunk, ami szinte romokban van.
- Azt is lőtték? – tudakolom.
- Igen, de azt már ágyúval vagy tankkal lőtték ripityára.
- Hűha! Akkor itt nem is tüntettek, hanem háborúztak. Apu! Volt, aki meg is halt?
- Volt bizony! Sajnos.
- Szegény! Volt neki gyereke?
- Biztos – válaszol röviden, és mintha kicsit erősebben tartaná a kezem.
- Mikor érünk már oda?
- Nem sokára. Ti kimentek anyáddal a Dunapartra, én pedig elmegyek a muzsikáért. – Valóban. Néhány utca, néhány törmelékkerülgetés, aztán elfogynak a házak. A felsőszintről elsőként pillantom meg a Dunát.
- Ott van, ott van! Ott a Duna! Hű! A mindenit! Milyen hatalmas! – lelkendezek, ezzel is megnyugvást közvetítve hátra anyunak. Még átmegyünk két úton és megérkeztünk. Borzasztóan nagy. Honnét jöhet ez a rengeteg víz? Ennyi lépcsőt! Végig a parton lépcső vezet a vízig.
- Vigyázz! Ne szaladj! – de már elkésett a figyelmeztetés. Olyan csúszós, hogy seggre estem. Jól bevertem a fenekem. Csurom vizes lettem. Nem sok kellene a bőgéshez, de vissza kell fognom magam. Anyu már sokkal óvatosabb, szinte négykézláb közelít, hogy megáztassa a lábát a séta után. Ő odahaza is legtöbbször csak, így cipő nélkül szeret járni. Nyáron, mi gyerekek is szeretjük ezt a szabadságot, csak annyi a gond, hogy könnyebben jön le a prezúr a bütykőről.
- Majd jövök! – búcsúzik apu.
- Siess! Nehogy lekéssük a vonatot! – aggályoskodik az ebéd-előkészítésén ténykedő édesanyám.
- Jó! Nekilátunk. Csipegetünk. Jól megéheztünk. Zsíroskenyér, hagyma, paradicsom, paprika. Nagyon finom. Általában ez szokott lenni a menü, de nem bánjuk. Jó, az az igazság. Egy nagy hajó érkezik a felső hídhoz. Sokan vannak rajta. Integetnek. Ahogy a közelünkbe érnek, én is integetek. Milyen csoda lenne, ha én is ott lennék. Még soha nem ültem hajón. Bár meg kell gondolni, mert Erzsi azt mondta, hogy hányt rajta, annyira felkavarta a gyomrát. Kipróbálni azért csak jó lenne. Ugyan mennyibe kerülhet egy felülés. Arra a nagy, láncos körhintára – Salgón – ötven fillér volt. Persze inkább csokit vettünk volna rajta, mert az egy borzalom. Teljesen rosszul lettem, amikor el kezdett gyorsulni. Sergett velem a világ. Még hánynom is kellett, csak úgy szaladtak szanaszét a leskelődők. Szerintem az volt az utolsó eset, hogy ilyen baromságba belementem. Ez a hajó azért más lehet, de biztos többe is kerül.
- A rohadt égbe! – ereszti el anyu, amikor szinte nyakig beterítik a hullámok. Csurom vizesek lettünk, pedig már kezdtem megszáradni a gyönyörű napsütésben. A kenyér is vizes lett. Feljebb kell költöznünk néhány lépcsőfokkal. A hajó verte fel ilyen nagyra a hullámokat.

A teknőben az én hajóm is csinál hullámokat, ilyen szép ék alakban, de ezek sokkal nagyobbak. Elég sűrűn is jönnek. Most előtűnik egy másfajta hajó, onnét felülről. Amelyik abból az irányból jön sokkal gyorsabban megy, mint a másik irányból. Ez abból adódik, hogy a Duna balra folyik, így a sodrása simán viszi. No, de felfelé. Akkor pedig úgy kínlódik, mint a Kisfekete Salgóra. Persze attól azért lassabban. Kicsit elgondolkodom, hogyan lehet ez, hiszen itt a vízen nincs domb, vagy hegy, amire kapaszkodni kéne a hajónak. Mégis ugyanúgy viselkedik. Ez ahhoz hasonló helyzet lehet, mint a múltkoriban – annak a hatalmas viharnak az idején – amikor jöttünk haza az iskolából, és szembe fújt a szél. No, nem olyan kis lengedező, hanem valami iszonyatos. Alig haladtunk előre, pedig nagyon küzdöttünk. Karcsi is egészen előredőlt, nehogy hanyatt lökje. Itt szintén ez történhet. Amikor a nagyon szép nagy ház felől jövő víz neki megy a hajó elejének tolná magával, de annak meg az ellenkező irányban lenne dolga. Tehát erősebben kell tolnia magát, hogy haladjon. Annak a hajónak viszont, amelyik a hegy tetején álló nagy szobor felé megy, sokkal könnyebb a helyzete. Még az is előfordulhat, hogy a motorját sem kell bekapcsolnia. Úszik, mint a fadarab, amit az előbb bedobtam.

/folytatása következik/