Nem úgy csak gondolatban, félt álmot kisérve,
    Itt aztán annyi, az amannyi. Bárhogy is perelnéd, 
           A mese nem műfaj erre – dalra – a lábi szánkók földjén:
     A láng, a láng karjában csokorként derít.
Fényből táncol, a lábitót sem ugratva, villámként száll.
                A szárnyalása nem úgy alá, tény csakis, mit az időre vesz.
         Barátként, mint csak azon kívül, tán.

Büszke magyar vagyok,
Néhányad magammal erre.
Zsákolom a derűt – vakítón-bódítón,
Szárítom a szélfútta könnyet.

    Nem úgy – itt aztán a mese - a láng,
    Fényből táncol a szárnyalása – tény –
    Barátként.

Nem farvízen csurrantam,
Pénzen sem – méternyi havat aratón.
Fáradva - jégre vált arc - ide is kísért,
Szívet facsarva tátong – de mire fel?

    Csak gondolatban annyi,
    Nem a láng karján - a lábítót –
    Mint – csak.

Az utcán, s távol,
Úgy kopogva – húszegynéhány.
Az így megy, sem úgy megy az enyémen,
Kicsit az egyfiú melengi, így nincs sár.

    Félt álmot az amannyi – műfaj erre,
    Dalra – csokorként – sem ugratva,
    Nem, mit az időre – csak azon kívül.    

Nincs légypiszok a számtanon,
Maradtunk – nyelvlógatón – sárgára sem.
Legalább a szemünk gyönyöre lelkesül,
Élménnyé – százrét – csodára.

    Kísérve – bárhogy is perelnéd,
    A lábi szánkók földjén – derít,
    Villámként száll – úgy alávesz – tán.

                             
Majd holnap.

Lillehammer, 1994. február 17. Téli Olimpia