Ma végleg – ellent nem tűrve –
Fenéken billentett a pad.
Emlékbe – kényszerűn – sűrítve,
A tudás leple is untalan elapad.

Történelemmé kacérkodik a sikattyú,
S a „Menten kilépek az ablakon”.
Nem tűri láncát a mosoni hattyú,
A köszörű csillagszórójával a háton.

Zokognunk kell-e, mint kellene?
Mit már vártunk is – meg nem is.
Padunkra – hűségben – borulnunk illene,
Tudva tudhatjuk – meg nem is.

Mától göröngy az egyenes a mankón,
Hogy kérdezzem - Jóra áll-e az irány?
Nincs már gyöngy a cérnaszálon,
Szanaszét pattog – reményben – mindahány.

Ma végleg az életbe tessékelt a pad,
A véderőn spórolva – nullára.
Mindenki választva jelölt útján halad,
Saját zsákját vetve hátára.

Zagyvaróna, 1968. június